Monthly Archives: május 2011

Az "Ilyen az élet" blogból

Általános

Kultúra politika nélkül…
2011. május 27. 19:05

A kultúráról méltóképpen írni nagyon nehéz. Bevallom, sokáig keresgéltem, hogy valami kedvemre való mondást, idézetet találjak, hogy a gondolataimat bevezessem.

“A világmindenséget nem csupán a sokféleségben rejlő egység teszi széppé, hanem az egységben rejlő sokféleség is.”

Umberto Eco

Csak a magam véleményét írom, azért mondom, hogy csak a magam nevében írok, mert sokan sokfélék vagyunk és nem kell feltétlenül egyet értenünk.

Számomra a kultúra mindenek felett áll és mint fogalom nagyon sok mindent takar. Egy ország kultúrájában benne van a múltja, a jelene, a népének a tudása, a műveltsége, több korszak művészetének, hagyományainak gyűjteménye.

Hiába fejlődik a tudomány, a technika szélsebes ütemben, ha nem áll mögötte, mint segítő, támogató, gyámolító erő, a kultúra.

Főleg napjainkban, de ez alatt nem csak a mát, a közelmúltat is értem mindent átitat, átsző, megkeserít a politika. Sokan bizonyára azt mondják, lehetetlen, hogy a politika, a hatalom ne szóljon bele a kulturális életbe, a ne korlátozza, ne próbálja irányítani a művészvilág meglátásait.

Én azt mondom, lehetne a művészetek világa az a világ, ahol nincs jelen a politika. Miért ne lehetne egy hely, egy mentsvár, ahol a szépség, a gyönyörködtetés, a másféle szemlélet uralkodik, mint a hétköznapokban?

Egy jó könyv, egy tartalmas film, egy kellemes koncert, egy zenei vagy színházi élmény, a katarzis arra hivatott, hogy pihentessen, gondolatokat ébresszen, hogy egy rövid időre kicsit átlényegülve az alkotó és a saját fantáziánk segítségével másképp is nézhessük a világot.

A művészetben a változatok, az ízlések, a különbözőségek tárháza végtelen, választhat mindenki a saját belső világának megfelelően, de bekukkanthat kedvére oda is, amit még idegennek érez.

Miért is kéne ezt korlátozni? Minek ide a politika? Miért kell a kultúra területére is az a szemlélet, hogy az én művészem, a Te művészed, a Mi művészünk, a Ti művészetek, hiszen választék van bőven, mindenki azt választ, hallgat, néz és látogat, ami kedvére való.

A művész ember nem hétköznapi ember, másképp gondolkodik, másképp él , másképp látja a világot, mint a hétköznapi ember és csak szeretne átadni nekünk a saját meglátásából valamit.

A művészeti alkotás nem attól kiváló, vagy jó, vagy szép, mert a politikusok megmondják, hogy most ez trend, vagy az a trend, most ki a jó művész, az alkotás önmagáért beszél.

Ez ennyire egyszerű.

“Aki mindent törvénnyel akar szabályozni, inkább előidézi a hibát, mintsem megjavítja. Amit nem lehet megszabályozni, azt okvetlenül meg kell engedni, még ha gyakran kár is származik belőle.”

Benedictus Spinoza

Levelem megkaptam…
2011. május 22. 17:59

Nincs itt kérem kivétel, annak rendje és módja szerint hozzám is eljutott az engem illető levél, nevezetesen a Szociális Konzultáció 2011 címet viselő, Az emberek mellett állunk! jelszóval ellátott, Hallgassuk meg egymást! felszólítást tartalmazó orbáni leirat.

Nem akarok a tartalmába belemenni, belekötni, már szinte felesleges, sokan megtették.

Más dolgokra lettem figyelmes. Először is ott van a kedves vezér őszinte hangú levele.

A hallgassuk meg egymást felszólítást, nyilván úgy értette különösen az én esetemben, hogy Ő is egy mást, meg én is egy mást. Nyilván való, mert hallgatni is és egyúttal konzultálni is, a kettőt együtt személyesen lehet.

A kommunikációról én azt tanultam, hogy elsődlegesen kell hozzá egy adó és egy vevő és egy időben kölcsönösen történik. No, ha mindez még konzultáció is, akkor nem csak sima válaszok, hanem ahhoz megbeszélés, kérdések és válaszok sorozata kell. Szociális konzultáció, ez a kifejezés már már valami kompromisszumos beleérző megoldásra is utalhatna.

O.V. kedvesen és nyitottan mellékelt egy fényképet, bár a képen még nem a mai homlokát folyton szigorúan ráncoló O.V. látható. A kép mindenesetre arra mindenképp nagyszerű, hogy a kézcsókos nénik, nagyik beletehessék az imakönyvbe.

A kérdések mellé tett kép sokkal figyelemre méltóbb. Több üzenete is lehet, na persze azok számára, akik figyelnek.

Jövőkép, monumentális emberalakokkal és a háttérben kidolgozatlan részletekkel.

Az összképet – bár nem középre állítva – uralja a minta család, mosolygós, elégedett apa és anya, öntudatos arckifejezéssel, három szép és pufók, életerős, egészséges gyermekkel. (kettő kevés, mert annyi még csak a szülőket reprodukálja)

Középen, enyhén jobbra tolódva mintegy a munka és az ország újjászülésének jelképeként ott áll szilárdan, az arckifejezését tekintve még középkorú, a védő sisakjából kitűnik, hogy még aktív kétkezi munkás ember, aki azért jelképesen a biztonság kedvéért (mert ugye a nyugdíját megvédték) már egy mankóra támaszkodik.

A kép szélén ott áll óvón, védőn és határozottan, “megfogyva bár, de törve nem” a nagyi. A kezében tartott csokor talán a megállapodást és a nyugalmat jelzi, de lehet, hogy csak a papához megy a temetőbe, aki belerokkant a túl sok változásba.

A háttérben ott áll a bástya, a kis házuk, jelzésértékűen a kis tehénke is, mutatván, találékony a magyar, megteremti otthon, a háztájiban magának, amit az állam a másik oldalon elvesz.

Ha jól megnézem a képet, az erőteljes és monumentális emberalakokat eszembe jut, hogy hol láthatok ilyet, hasonlót még ma is, ha akarok. El kell menni a budapesti Kőbányára (de biztos még vannak máshol is mutatóba ilyenek) és jól meg kell nézni a ránk maradt erős, robusztus, hatalmat és erőt sugárzó szocreál épületeket és emberalakokat.

Akkor végezetül gondolkozzunk egy kicsit. Mire hajaz ez a stílus? Mire is emlékeztet, akit emlékeztet? Csak nehogy egyszer csak hirtelen felébredjünk és bilibe lógjon a kezünk.

Azért figyelmesek, jobb illusztrációt nem is találhattak volna a Szociális Konzultációhoz.

Kettő az egyben…(az agyban)
2011. május 12. 12:58

Idilli a kép. Melengetően süt a nap, csupa zöld minden, már alig látni az utcára a növényzettől. Orgonaillat teríti be a kertet, hozzám egészen közel ugrálnak, dalolnak a rigók és hangosan ciripel egy tücsök.

Kora délután van, úgy döntöttem a kertben, a napfényben fürdőzve – mert a napfény ingyen van és még mindenkinek jár – olvasom ki az újságot. Elég volt a nagyon hosszú téli szobafogságból. Nem mondom, hogy nem lennék szívesen egy nekem való munkahelyen, de most egyszerűen örülök a jó időnek.

Szemembe süt a nap nem esik jól az olvasás, el is bágyadtam kicsit, inkább behunyom néha a szemem, meg szemlélődöm békésen, csak úgy lazán élvezkedem egy kicsit.

Tekintetem végigsimogatja a házat, a még újnak látszó tetőt, a tornácot, az egy szem virágzó muskátlimat, milyen szép, milyen jól esik nézni, suhan át agyamon a gondolat. Aztán jön egy másik, szinte beleborzongok, de jó, hogy még mindent rendbe tudtunk tenni, amikor még dolgoztunk, aztán egy következő kép, ott virítanak a sárga csekkek a tévé tején, melyiket fizessem be ebben a hónapban és melyiket tegyem át a következőre?- a fenébe, hess innen unalmas gondolat, élvezni akarom a délutánt.

Mit főzzek holnapra? Darált húst vegyek, vagy csirkeszárnyat, – ááá majd meglátom, lehet hogy találok valami akciósat. Nagymama alakja villan elő emlékeimből, ide oda tipeg topog, igazgatja az asztalterítőt, elrendezi a tányérokat, szalvétát tesz, az asztal közepére állítja a tálban gőzölgő levest, benne már a merőkanál is. Tálal. Mi már a levest kortyolgatjuk anya még frissen süti a tenyérnyi rántott szeleteket, karajból, a kis asztalon már ott van a friss saláta a tálban, és a petrezselymes krumpli. Apa száján sárga gyöngyként csurog le egy pici leves, egy pillanatra leteszi az újságot, letörli, egy gyors pillantással ellenőrzi eszünk-e, majd újra olvasni kezd. Ilyenek voltak a vasárnapok.

Mellettem a szárítókötélen lengedeznek a frissen mosott ruhák, néha odapillantok és elgondolkozom, a szoknyámnak meg kéne igazítani a felhajtását, mintha lógna egy helyen, a blúzomon jó lesz megerősíteni a gombokat, nem találok ugyanolyat, ha elvesztek egyet is, végig kell néznem a zoknikat, hátha akad újra stoppolni való…ráérek, bármikor elpiszmoghatok rajtuk…és egy újabb emlékkép, nagy kamaszként apával Pesten az Abbázia ruhaházban nézelődünk, azaz Ő nézelődik, én percek óta dekkolok egy rozsdaszínű, prémes téli kosztüm mellett, – na próbáld fel – szólal meg apa – majd később – húha, ez nagyon jól áll – megvesszük!, bár, amit anyád adott kevés rá, de nem érdekes. Még a nagyobbik fiam születése után is viseltem, ha “meg akartam jelenni”.

Újra kezembe veszem az újságot, fókuszban a rendvédelmisek tüntetése, miért, meddig, lesz-e értelme, történik-e valami? Mi jut eszembe róla? Gyerekkori barátaink apja rendőrtiszt volt. Izgalmas napunk van, négyen gyerekek, felnőtt nélkül ebédelünk a tiszti klubban. Különleges teríték, extra választék, szuper kiszolgálás, direkt nekünk, előre megbeszélve, nagyon élvezzük, felnőttnek érezzük magunkat, a körülöttünk ülők kedvesen mosolyognak.

Elröppen az emlék, lapozok. Könyvajánló, csodás történelmi sorozat, rengeteg képpel, szép kötésben, elképesztő áron, tetszik, nagyon, de maradnak a régi könyvek… Apa könyvtára, ember nem volt, aki ellent tudott állni a könyvek sokaságának, annak a változatos kínálatnak. Könyvnapi barangolások, a zsákmány felett érzett öröm, antikváriumok izgalmas zugai, régi ritkaságok, soha vissza nem térő hangulat…

A nosztalgiázásból hangos kutyaugatás ránt vissza a valóságba, a kutya szinte széttépi a kerítést, nem véletlen az ős ellenség, az ismerős postás dobott valamit a postaládába. Köszöntjük is egymás, csak úgy integetve. Kikászálódom a nyugágyból, megnézem a láda tartalmát, mi érkezett már megint. Szerencsére nem számlák, csak két számlakivonat. A tornác peremére dobom a borítékokat és visszaülök a napra. Nem bontom ki. Minek? Csak a múlt havi segélyről tudósít.

Ja, amúgy csak arról is akartam írni, milyen szép a élet, mert ránk fogják, hogy csak siránkozni tudunk. Tévedés, de a száraz tények azért léteznek, de a szép dolgok is.

Május 9.
2011. május 9. 9:48

A tévedések és az e miatt keletkező hozzászólások elkerülése végett szeretném felhívni a kedves olvasók figyelmét, hogy ez az írás nem politika!

Május 9. a győzelem napja

Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Európában ezen a napon ért véget a második világháború!

1945. április 25-én az amerikai és a szovjet csapatok találkoztak az Elbánál.

Április 30-án a Berlint ostromló szovjet erők elfoglalták a Reichstagot, Hitler öngyilkos lett.

Május 8-án a III. Birodalom kapitulált, a német haderő feltétel nélkül letette a fegyvert.

Május 9-én a szovjet hadsereg elérte Prágát, ezzel az európai hadszíntéren a II. Világháború – ami milliókat tett földönfutóvá, országokat és városokat rombolt le és közel 60 millió embert pusztított el – véget ért.

Május 9-én így a fasizmus felett aratott győzelemről emlékeznek meg világszerte és ez a nap Európában egyben a béke napja is lett. (idegen szöveg, csak átfogalmazva, a dátumok pontosságának kérdése nem rajtam múlik)

Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944 január)

Radnóti Miklós Nem tudhatom című versében csodálatosan és egyszerűen leírta, mit is jelent a háború sújtotta haza a benne élőknek és a háborúnak. Ezt a remekművet még itthon írta majd május 20-án bevonult munkaszolgálatosként Vácra, ahonnan lágerba hurcolták. Néhány hónappal a felszabadulás előtt, hazafelé Abdánál halt meg, lelőtték több halálra gyengült társával együtt a németek.

Meg kéne tanulni végre, hogy különbséget kell tenni az ok és okozat között. Nem szabad „meghamisítani” még gondolatban sem a történelmet és bizony ünnepelni kell ezt a napot, a győzelem napját és április 4-ét is, hazánk felszabadulásának a napját is.

Igen felszabadulás és győzelem.

Az ok, hogy ünnepeljük, amíg élünk, a győzelmet és a felszabadulást, az a háború vége és a fasizmus rémségeinek megszűnése oly hosszú gyötrelmes évek után.

Az okozat, amiért sokan úgy érzik nem ünnep már ez a két nap és a felszabadulás nem felszabadulás, az a háború utáni évek hidegháborús hangulata, politikája, e miatt van a téves megítélés, de ettől az ünnep még ünnep.

Azért ünnepelünk, hogy soha többé ne feledjük el a háborút és a fasizmust, hogy vigyázzunk arra, hogy soha többé ne történhessen az a sok borzalom, ami akkor megtörtént.

Felszabadulás a háború rémségei és igája alól és győzelem a XX. század legszörnyűbb rémálma, azaz véres valósága, a fasizmus eszméje és rémtettei felett.

Van mire emlékezni és mit ünnepelni!

A továbbiakban szóljon a költő, aki híven tudósít, aki nem tért vissza a borzalmakból és aki egy kis kockás noteszban, a bori noteszban hagyta ránk, örök mementóként a szenvedés közepette írt gyönyörű verseit.

részletek Radnóti Miklós lágerban, menetelések szüneteiben, a halál torkából írt verseiből:

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

Az ökrök száján véres nyál csorog,
az emberek mind véreset vizelnek,
a század bűzös, vad csomókban áll.
Fölöttünk fú a förtelmes halál.

Mohács, 1944. október 24.

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

és

1944. november 9-én Radnóti már halott volt.

Emlékezni kell!! Ünnepelni kell a fasizmus felett aratott győzelmet és a II. világháború befejezésének napját!

Az írás megjelent az Ellenszék internetes újságban.