Monthly Archives: június 2011

A legszebb évek…

Általános

A legszebb évek…
2011. május 31. 15:53

Mindig egy film jut eszembe, a Kamaszkorom legszebb nyara.

Csendes, beszélgetős esték kedvelt témája nálunk az emlékezés, úgy látszik az ember ahogy öregszik és bölcsebb lesz, szívesen emlékszik az egyre régebbi dolgokra, az ifjúságra, a kamaszkorra, a bennünket akkor foglalkoztató érzésekre, kérdésekre, érzelmekre…

Sokszor jókat nevetünk, csodálkozunk és élvezettel elemezzük egykori önmagunkat. Ez afféle játék. Amennyire más közegből jöttünk, más neveltetésben részesültünk, másféle módon és más érzésekkel éltük meg a kamaszkor fura éveit, annyira pontosan illeszkedünk most egymáshoz, mint valami mérnöki pontossággal összepasszított finom műszer, a kidolgozó, a nagy mérnök pedig maga az élet. Ő sokat szelídült, finomabbá csiszolta a sorsa, én “vagányabbá”, lazábbá váltam az évek során. Vannak dolgok, amikben meg nagyon is egyezünk, így aztán hajszálpontosan összepasszolunk.

A férjem nagyon korán szabadjára engedett fiúgyerek volt. Angyalföldi srác, számára valóságos kis bandában teltek a kölyökévek. Édesanyját korán elvesztette, (ezért aztán felnőttként különösen tiszteli az anyákat és a nőket) és attól fogva automatikusan felnőttnek érezte magát. A kamasz fiúknak, ahogy ez természetes is többnyire egy bizonyos témakör körül forgott a világ, a lányok és a lányok legérdekesebb, legizgalmasabb testrészei körül. Ment a nagyotmondás, időnként a dicsekvő mellébeszélés és a folyton folyvást arra való törekvés, hogy azok a bizonyos izgalmas női testrészek minél gyakrabban testközelbe kerülhessenek. Írom, ahogy a férjem mondani szokta, “imádtam a lányok bugyijába nyúlkálni”, ma ezt úgy hívja, “tinizés”.

Időnként mindenáron azt akarja rám beszélni, hogy bizony én is pont ilyen lehettem, minek titkolom már úgy, pont őelőtte.

– Naa valld már be…cicukám!…nem szégyen az…. nekem elmondhatod…!? – így szokott évődni és olyankor egészen kamaszossá válik a mosolya.

Pedig nem úgy volt, bármennyire is szeretné úgy hinni, nagyon mások voltunk, mi lőrinci barátnők, mi hárman, négyen, akik folyton együtt lógtunk. Nálunk nem volt banda, meg csavargás. Kertes házban laktunk, átjöhettek a szomszéd gyerekek és a barátnők, barátok. Nem mondom, hogy nem engedtek el sétálni, meg moziba, volt szabadságunk, de szabályok, és betartani való esti határidők voltak.

“Úrilánynak” neveltek, kioktattak, ugyan nem nagyon érdekelt, hogy mit hogyan illik, de így volt. Nagyanyám még akkor is igyekezett minden másodpercben ott sertepertélni körülöttünk, amikor átjöttek az osztálytársaim, lányok fiúk vegyesen, mert népszerű voltam az osztályban. Kicsit hallgatózott, figyelt, hogy miről folyhat a szó, rendben mennek-e a dolgok. Ennek ellenére mégis jöttek, mert nem mindenkihez lehetett átmenni, mikor a szülők dolgoztak.

Milyen kamasz voltam? Nem is tudom. Ha így visszagondolok, de talán csak mai szemmel, kicsit “fiúbolondító”, de úgy, hogy nem is tudtam róla. Jól kijöttem a fiúkkal, de nem azért, mert fiús alkatú vagy természetű, fáramászós, harcias lány voltam. Egyáltalán nem, mégis szerettek, bevettek a titkos bulik tervezésébe. Aztán meg járkáltak is utánam, de én még nem értettem, nem úgy értettem, csak pajtáskodtam. Kicsi termetű voltam, olyan kis helyeske, ide oda röpködő, hipp, hopp, itt is vagyok, ott is vagyok, olyan nevetős, vidám setre Kata. Mindig nyüzsögtem és nyüzsögtek körülöttem. Mindez, mármint a körülöttem nyüzsgés némi óvatossággal vegyes érdeklődéssel történt, mert a fiú osztálytársaimnak és a nagyobb fiúknak meg pláne azért a “tanár úr lánya” voltam. Velem szemben nem volt se durvaság, se csúnya beszéd.

Jó tanuló voltam, de nem az önző eminens, hanem a tanárok szempontjából inkább a csibész fajta. Súgtam, beszélgettem, másolták a leckéimet. Reggel már az ajtóban szétszedtek a fiúk, naaa, nekem a matekot, nekeeem a nyelvtant, de cserébe megcsinálták politechnikán a kiskocsit, meg a pléhkockát helyettem. A diákcsínyeket pont úgy élveztem, mint a többiek. Csibész osztályba jártam. Engem is kiküldött néhányszor az egyik tanárunk büntetésből a folyosóra. A mi osztályunk előtt kellett a tanári felé elfordulni és jött apám. No, most mi lesz, de nem lett semmi, cinkos mosollyal a szája szögletében csak intett egyet én meg megrántottam a vállamat, ennyi volt.

Még hetedikben volt egy „kalandom”. No, nem kell megijedni, csak annyiban volt kaland, hogy hónapokon át minden nap hazafelé követett egy fiú. Két villamosmegállónyit kellett gyalogolni, csak reggel szálltunk villamosra. Most már nevetek rajta, de féltem ettől a fiútól. Egyrészt azért, mert szótlanul, kitartóan követett, inkább szólt volna, hogy várj meg, vagy igyekezett volna mellém érni. Nem, csak összeszorított szájjal, szúrós szemekkel nézve szótlanul követett egészen az utcánk sarkáig, aztán addig állt ott, amíg bementem a kapun. Másrészt a híre miatt tartottam Tőle. Ő volt az iskola rossz fiúja a 8. Á-ból. Mindig volt vele valami zűr, állandóan kiállították sorakozókor, folyton intőt kapott, berúgta labdával a folyosóablakot, fityiszt mutatott a pedellusnak és rossz tanuló volt, szóval róla sugdolóztak a többiek. Már nem emlékszem, hogy lett vége, azt hiszem egy darabig a fiú osztálytársaim kezdtek, egyszerre többen hazakísérgetni.

A szerelmesesdi a hetedikes év végi osztálykiránduláson kezdődött, nagyon aranyos képek vannak róla. Két fiú is szemezgetett velem, érdeklődött utánam, egy a saját osztályomból egy a párhuzamosból. Jó dolgom volt, cipelték a cuccomat, mindenütt foglalták a helyet, csónakáztattak a Hámori tavon, (a Szalajka völgyében voltunk 3 napos kiránduláson) virágot szedtek nekem. Akkor nem volt ám még csak kézfogás sem, még csók sem, csak olyan szerelmetes, ábrándozós nézés, olyan sejtelmes összemosolygások.

Nyolcadikban volt egy fiú a másik osztályból, ahol apám tanította a magyart, ez már picivel komolyabb “ügy” volt. Még felnőtt korában is emlékezett rá, mekkora pofont kapott egy kis órai pusmogásért, pedig csak miattam volt, mert nem tetszett az apámnak, nem a fiú, csak az együtt járkálás. Igazi diákszerelem volt. Moziban simulás, rövidke suta csókok, kézszorongatás és a nézés, a nem tudom milyen csábító?, vágyakozó?, szerelmetes nézés. Szép barna szemei voltak a fiúnak, Sándornak hívták és kedves, búgó mély hangja. Ha visszagondolok talán sokkal érzékibb és mindenképpen izgalmasabb, szebb volt az a tétova vágyakozással teli, ábrándos kapcsolat, mint a későbbi felnőttkori udvarlások, csak azt akkor még nem is tudtuk.. (Vele felnőtt korban is találkoztunk és igazi nagy, szenvedélyes, beteljesülő szerelem lett belőle)

Az első igazi csók? Milyen volt? Hát a helyszín nem romantikus regénybe illő. Akkor épült a környékünkön egy lakótelep. Az állványok között bujkálva próbáltunk kettesben létet találni. (modern romantika?, no meg kettőnk kisebb testvérei, öcséink folyton a nyomunkban voltak) Szóval ne nevessetek ki, én nyálasnak éreztem azt az első csókot és úgy emlékszem a világért nem akarta elengedni a számat, szóval még hosszú is volt. Nem adta fel, aztán később belejöttünk.

Hát ilyen szelíden, szolidan játékosan ment ez a szerelmesesdi az én kamaszlány koromban. Végig az érettségiig így váltotta egymást néhány fiúka. Semmi “bugyiba nyúlkálás”, néha- néha egy kis bátortalan “kebeltapi”, de semmi több. Na, aztán részemről meg, tényleg semmi, csak simulás. Nagyon szerettem a parkban, alkonyatkor a padon ülve, a fiú vállára hajtani a fejem és úgy beszélgetni, az irtó romantikus volt.

Nem tudom, milyen, hát ilyen volt az én kamasz koromban, nálam a diákszerelem, a kamaszszerelem. Mai szemmel nézve kedves, bohó és szép is.

A nyolcadik utáni nyár volt az utolsó nyár, amit a nagyszüleimnél töltöttem vidéken. El kellett hát búcsúzni a legszebb nyárban attól a fiútól, akivel az egész tavaszt az ébredező szerelem izgalmában töltöttük. Váltottunk néhány levélkét, de nem láttuk többé egymást egészen kereken, 16 éven át…

Azon a nyáron a nagypapa csodálatos kertjében szerettem egyedül lenni. A málnás melletti bársonyosan puha fűben fekve, kezemet fejem alá téve bámultam a felhőket, hallgattam a kis patak csobogását és a fiúra gondoltam, ábrándoztam.

Aztán jött a gimnázium. Nagy társasági élet zajlott. Fiúk lányok együtt, bulizás, vetélkedők, versenyek, kirándulások, szép élet volt. Általában mindig mindenkinek volt egy megszokott párja, többnyire egy felsőbb osztályból, vagy párhuzamos osztályból. Csoportosan jártunk, több pár mindenhová. Jó volt, mindig nagyobb volt így a társaság és jól szórakoztunk. A szülők sem féltettek annyira, mert többen voltunk.

Akkor már voltak olyan másféle lányok is, olyan igazi fiúzósak. Mi a barátnőimmel kicsit titokzatosnak tartottuk őket és fogalmunk sem volt, hogy mi az a több, amiért titokzatosak, de gyanakodva néztünk rájuk. Őket jóval idősebb, idegen fiúk várták mindig a suli előtt.

Harmadik gimiben nagy izgalom volt a szex körül, mert azért akkoriban az még tabu volt, nem volt mindennapi beszédtéma. Csak sejtelmesen, és mindig csak annyi hangzott el egy párosról, hogy képzeljétek, ők már csinálják, tudjátok, azt. Hát ennyi volt, irigykedtünk kicsit, bár nem is tudtuk, de kíváncsiak is voltunk, hogy milyen is az, amire irigykedünk. Ők érettségi után össze is házasodtak.

Azt hiszem az érettségivel, a gimnáziumi évek végével valóban vége volt, a szép, ábrándos, izgalmas kamaszkornak. Várt ránk az élet.