Monthly Archives: július 2011

A kocsmákról…verses életképek…

Általános

Egy nagyon bölcs embertől kaptam, már nagyon régen egy jól használható tanácsot. Bárhová is kerülök ismeretlen helyre, főleg vidéken és információkra van szükségem, menjek egyenesen a kocsmába.

Tapasztalatból tudom, hogy a tanács, nagyon jó tanács volt, éltem is vele.


(Hollósy Simon: A jó bor)

Kis vidéki településeken a kocsma nem csak az a hely ahol az emberek koccintanak egyet, oltják szomjukat, vagy netán csak úgy kézen közön bedobnak egy felest. A kocsma az a hely, ahol a település lakóiról és az életükről hirtelen a leggyorsabban a legtöbbet  lehet megtudni. Ott meghallgathatod, hogy kinek született gyermeke, kit temetnek, ki esküszik, ki válik, kit csaltak meg és kit szarvaznak fel éppen, ki ment haza tegnap hajnalban négykézláb, ki ment nyugdíjba, ki vesztette el a munkáját, kinek fújódott fel a tehene és hány tyúkot vitt el éjjel a róka.

Az idegen, az utazó pedig ott megtudhatja hol a templom, a hivatal, a posta, a közért, hol kapható olcsó szállás és hol lakik az a személy, akit keres, minél hamarabb szóba elegyedik vele valaki, annál könnyebben.

Bizonyára mindenki hallott már hasonló humoros ötleteket, hogy: A  cimbalmos Tóthék után nem sokkal van egy kis kanyar, ott kell jobbra fordulni és juhtúrós Mari néni utáni második háznál kell csöngetni…aztán ha az embernek szerencséje van és még meg is hallgat néhány történetet, valami ráérős öreg vagy egy szolgálatkész gyerkőc még el is kíséri.

A kocsma mindig is fontos hely volt a települések történetében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a sok vers, mert a költőket igen csak gyakran megihlette a kocsmák világa egy-egy élvezetes életkép megírására.

Keresgéléseim során egészen korai időszakhoz érkeztem, Balassi Bálint személyéhez. Az idézett versrészletben a végvári vitézek pihennek valahol, ki fegyvert tisztogat, kik a környező mezőt bejárják, de a legtöbben csak mulatnak, lazítanak jó bor mellett.

 

Balassi Bálint: Borivóknak való… (részlet)

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből

Úgy tűnik Fazekas Mihály is már megverselhető történeteket gyűjtött a kocsmában és talán éppen borozgatás közepette írta az alábbi versikét.


Fazekas Mihály: Jó bor, szép szem

Ha te is, valódi jó bor,
Szikrádzol a pohárba,
Te is, kacsongató szem,
Szikrádzol a szemembe!
Csuda-é, ha néha szivem
Miattatok kilobban,
Jó bor s kacsongató szem!

Íme, a nagy nyelvújító, a számomra mindig komolynak tűnő Kazinczy sem vetette meg a borocskát és a mulatságot, amikor szép leány önti megüresedett kelyhibe a bort.


Kazinczy Ferenc: Bor mellett

Fogy az élet, s nemsokára
Szép korom majd elrepűl;
Érzem, messze nincs határa,
S majd komor telére dűl.
De borral sebes szárnyának
Lépvesszőket hányhatok,
Bort hamar, bort! Múlásának,
Ha iszom, kacaghatok.
Még most, hála istenimnek!
kelyhem bátran forgatom
Még most, hála istenimnek!
Lollimat csókolhatom.
Még nincs aki elfoghassa
Gyanúba vett levelem,
Nincs aki tudakozgassa,
Ki sziszeg titkon velem.
Lányka, jer, jer mártsd rózsádat
Kelyhem édes nedvibe.
Fonjad azt s mellpántlikádat
Hajam barna fürtjibe!
Oltogasd szám szomjúságát,
S pajkosodj addig velem,
Míg az élet boldogságát
Nyilt karod között lelem!

Csokonai Vitéz Mihályról versei nyomán eléggé egyértelmű, hogy igen csak szerette a bort, gyakran kortyolgatott a csikóbőrös kulacsból és élvezte a kocsmák világát.

 

Csokonai: Bakkhushoz

Bakkhus. Atyám.
Minekutánna.
A. Szőllőknek. Nagyobb. Részét.
A. Jég. Elverte.
Én. Furmintházi.
Tartzali. Szőllősgazda.
Néked. Szentelem. Ezt.
A. Te. Eleven.
Képeddel. Megékesített.
Öreg. Kantsót.
Minthogy. Belőle.
A’mint. Szoktam.
Sokat. Nem. Ihatok.
Keveset. Nem Akarok.

A búkergető

Ha szíhatok borocskát,
A gondjaim csucsúlnak.
Ki boldogabb halandó,
Mint aki nem sohajtoz?
Ki boldogabb magamnál?
Héj, vízivók! be sűrű
Pocsolyába foly világtok! (…)

Nyilván lenne még mit és kit idézni, de elérkeztünk Petőfi Sándorhoz. No, Ő az igazi ebben a témában. Sokat vándorolt, rövid élete során bejárta az országot, pihenést, éjszakai nyugodalmat biztosan a falu végi kocsmákban, fogadókban talált.


(Hollósy Simon: Kocsmában mulatozók)

Olyan élvezetesen, olyan ízesen verseli meg a falu végi kurta kocsmát, hogy az ember maga előtt lát minden részletet. A Helység kalapácsa című hosszabb lélegzetű műve is kocsmában játszódik, szemérmetes Erzsókkal, széles tenyerű Fejenaggyal és társaikkal a főszerepben.


Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma

Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik,

A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezzeg hangos!

Munkálkodik a cimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.

“Kocsmárosné, aranyvirág,

Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifjú babám!

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom a pénzemet,
Kitáncolom a lelkemet!

Bekopognak az ablakon:

“Ne zúgjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, alunni vágy.”

“Ördög bújjék az uradba,

Te pedig menj a pokolba!…
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!”

Megint jőnek , kopogtatnak:

“Csendesebben vígadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édesanyám beteg.”

Feleletet egyik sem ad,

Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének,
S hazamennek a legények.

Nem szeretném kihagyni Vörösmarty Mihály A vén cigány című versét. Témája nem kocsmai életkép, igazi magyar búval borral zenével kesergő, a haza sorsán tépelődő vers, de mégis valahogy ide kívánkozik. A hazafias érzelem, a kesergő lelkesítő ereje is jobban hat borral teli kupával, jajgató húrú hegedűvel.

 

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Ady Endre nem maradhat ki a sorból, az Ő sajátos szürreális látásmódja egészen másképpen láttatja sz életet, a kocsmát, másképpen használja a búval vigadni mértékét, mint elődei.

 

AZ ŐS KAJÁN

Bibor-palásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.

»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.«

»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?«

»Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«

»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«

»Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon«

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«

»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Zárja az egyáltalán nem véges sort itt  most Tóth Árpád hangulatos, kissé mélabús kocsmai gondolatmenete a környező világról, “Igyunk, örök sor ez, örök komédia,”

 

Tóth Árpád – Aquincumi kocsmában

Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,
Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas,
Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,
Hadd űlök csöndesen magányos úri tort!

Ülj mellém és kocints, apró germán szemed

Mélyén a kék ravaszság szelíden hunyjon el,
Ős testvér, méla sváb, – nem érzed? – sírni kell!
Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!

Kocints, igyunk! – kire? – kocints a régi, holt

Leányra, akit itt a langyos, régi fürdőn
Szelíd hullám ölelt, s a fénylő, sárga fürtön
Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt.

Ó, más táj van-e még, ahol így tud a rest

Aranynap haldokolni, s hanyatlani dicsőség?
Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét
Ölelte komoran az aquincumi est?

Kocints közülük egyre, egy barna, halk lovasra:

Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat,
S nem tudta mért: szivére reálehelt a bánat,
Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra.

Körül sátorkupok keltek a köveken,

Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján
Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván,
S az a setét lovas tán ősöm volt nekem…

Kocints, vén sváb! ragyog az aquincumi este,

Hanyatló napba néz hanyatló nép fia,
Igyunk, örök sor ez, örök komédia,
Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse…

Kocints… a bús kupát hajtsuk fel még vigan,

Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,
Ki majd itt dől le nászra, és annyi dőre, árva
Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan…

/Hollósy Gerti/

Ez az írás az Ellenszék című internetes újságban jelent meg.