Monthly Archives: szeptember 2011

Versben mondom el…

Általános

Néhány korábbi bejegyzés…

“Budapest! Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek! Csupa test!”
2011. augusztus 28. 17:46

“Budapest! Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek! Csupa test!”-  (Kosztolányi ) – Budapest versekben, festményeken

(sajnos itt valamilyen okból most nem tudom feltenni a festményekről a képeket, akit érdekelnek, megnézheti a http://www.ellenszek.hu internetes újságnál)

Nem gyűjtögettem még verseket és képeket a csodás Budapestről. Írhatnék a városról mindenféle információt, de elég talán annyi, hogy fekvését tekintve a Duna két partját ölelve Európa egyik legszebb fővárosa.

Nem gyűjtögettem még verseket és képeket a csodás Budapestről. Írhatnék a városról mindenféle információt, de elég talán annyi, hogy fekvését tekintve a Duna két partját ölelve Európa egyik legszebb fővárosa. Mondhatom úgy is, hogy budapestiként is lokálpatrióta vagyok még, hiszen eddigi életemet Budapesten töltöttem.

Ott születtem, néha még ha otthon járok, „lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,” nekem Budapesten van még “a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,”

Igen, ez nekem Budapest!!!

Berzsenyi Dániel, a niklai remete, a sikeresen gazdálkodó vidéki nagygazda és költő csodálta és szerette a már akkor is pezsgő és változatos életű Budát és Pestet. Így ír róla:

Midőn Budának roppant bércfokáról
Szédűlve Pestnek tornyait tekintem
S a száz hajókat rengető Dunát,
A nagy Dunának tündér kertjeit
És a habokkal küzdő szép hidat,
Mellyen zsibongva egy világ tolong;
Midőn körűltem minden él s örűl,
S ujabb meg újabb érzelemre gyujt:
Itt a tanult kéz nagy remekjei,
Ott a dicső ész alkotásai
Az élet édes bájait mutatják,
S mindazt előttem testesülve látom,
Amit magamban csak képzelhetek:
Kivánhat-é még többeket szemem?

Arany János a Margitszigeten a Nagyszállóhoz és a romokhoz közel kedves tölgyesében szeretett pihenni. A Toldi Szerelme egyik kihagyott versszakában hálával emlékezik a sziget akkori urára, aki “hagyta, hogy a környék agg fülemüléje éneke utolját ott elzengicsélje…” Ma a Stróbl Alajos alkotta Arany-szobor őrzi a költő emlékét kedves pihenő helyén.

Arany János: A tölgyek alatt

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
“Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,

Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ —
S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács —
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom’ ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt…

De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat,
— Csakis ott — találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. —

A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom…
“Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!”

A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg…

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

(1877. aug. 5.)

Pál László képei

Arany János kedves Margitszigetétől nem is olyan messzire távolodva nézzük meg József Attilával a város peremét.

József Attila

A Város peremén (részlet)

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt –
hiába törli a bú szivünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is – ilyenek vagyunk.
Uj nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Fényes Adolf: Dunapart a Margit-hídnál

József Attila

A DUNÁNÁL (részlet)

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

Ripl-Rónai József: Budavára 1902

Tóth   Árpád: Körúti Hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére…

Molnár C. Pál: Budapest látképe

Itt van a kedves játékos Kosztolányi és  Esti Kornél rímeivel   elvarázsol. Milyen igaza van, pont ilyen Budapest.

Kosztolányi Dezső

Budapest!
Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek!
Csupa test!
Kávéház! Mámor! Lángokban leszálló
csuda-est!
Csak az gyülölhet, aki tompa, pudvás,
buta, rest!
Rimet reád még! Színt, mely életemre
odafest!
Ha meghalok, mondjátok siromnál:
Budapest.

Vaszary János: Kávéház a pesti korzón

Kosztolányi Dezső

Űllői úti fák

Az ég legyen tivéletek,

Üllői-úti fák.

Borítsa lombos fejetek

szagos, virágos fergeteg,

ezer fehér virág.

Ti adtok kedvet, tusát,

ti voltatok az ifjúság,

Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,

Üllői-úti fák.

Szívják az édes illatot,

a balzsamost, az altatót

az est óráin át.

Ne lássák a bú ciprusát,

higgyék, örök az ifjúság

Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,

Üllői-úti fák.

Nyugszik a kedvem napja már,

a szél búsan dúdolva jár,

s megöl minden csírát.

Hova repül az ifjúság?

Feleljetek, dús lombú fák,

Üllői-úti fák.

Egry József: Budapest fényei

Kosztolányi Dezső

HAJNALI RÉSZEGSÉG  (részlet)

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az. egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemült kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltbóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: “ébredj a valóra.”

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és sziláidul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Vaszary János: Pesti korzón

Radnóti Miklós: Istenhegyi kert

A nyár zümmögve alszik és a fényes ég
magára vonta szürke fátyolát,
kutyám borzol, fölmordul s elrohan,
megugró árnyat lát a bokron át.

Öreg virág vetkőzi sorra szirmait,
pucéran áll és félig halottan,
gyönge barackág ropog fölöttem
s terhével lassan a földre roggyan.

Ó, ez a kert is aludni s halni készül,
gyümölcsöt rak a súlyos ősz elé.
Sötétedik. Halálos kört röpül
köröttem egy elkésett, szőke méh.

S fiatal férfi te! rád milyen halál vár?
bogárnyi zajjal száll golyó feléd,
vagy hangos bomba túr a földbe és
megtépett hússal hullsz majd szerteszét?

Álmában lélekzik már a kert, hiába
kérdezem, de kérdem ujra mégis.
Gyümölcsökben a déli nap kering
s hűvösen az esti öntözés is.

1936

Mednyánszky László: Séta a Gellérthegyen

Az Istenhegyi kert a Szabadsághegyen volt. Ott élt Radnóti szeretett feleségével Fannyval boldog napokat. A vers nem a városról szól, nem Budapestről, de varázslatos hangulata miatt nem tudom kihagyni és nagyon illik a fenti képhez.

 
Az életöröm, a pillanat a művészetekben…

2011. augusztus 28. 8:30

A művészetek területén a legnagyobb örömömet lelem az impresszionista művészek alkotásaiban.

Az impresszionizmus lényege az, hogy az adott pillanatban átélt élményt próbálja az alkotó átadni, szavakba önteni, muzsikába szőni vagy vászonra álmodni. A pillanat, a fények, a színek és az érzelmek művészete.
Pierre-Auguste Renoir

(1841 – 1919) francia impresszionista festőművész nagy kedvencem a képzőművészek közül.

Festményein az életszeretet, a természetes életöröm, a vidámság, az a derű és  nyugalom tükröződik, ahogyan az egész életét leélte.

Számtalan gyönyörű tájképet és bájos női alakot, valamint sok vidám életképet festett.

Mondhatnám úgy is, a szépség és az öröm festője.

Datei:Pierre-Auguste Renoir – Summertime.jpg

Pierre-Auguste Renoir Reproduction – La Moulin de la Galette

A költészetből jól illik ide a szintnén nagy kedvenc francia, Paul Verlaine, a “dekadensek dekadense”:egy őszi, egy éji és egy nyári pillanattal.

Paul Verlaine: Őszi  chanson

Ösz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
míg éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már ősz!
hullni már eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél…

(Tóth Árpád fordítása)

A HOLD A FÁK KÖZT

A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek…

Ó, hogy szeretlek.

A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyu füzet;
szél jaja rezzen…

Álmodj, szerelmem.

Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja…

Isteni ó ra!

Szabó Lőrinc fordítása

NYÁR LESZ TEHÁT

Nyár lesz tehát, tündöklő és  meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;

A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;

s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.

Szabó Lőrinc fordítása

És végül a zene világából Claude Bebussy egy művének részlete.

Kellemes időtöltést, kedves olvasó!

A napraforgó…

2011. augusztus 26. 14:21

Valóban “csak néhány csepp” látvány, költészet, muzsika.

Ma láttam egy nagyon érdekes kisfilmet Vincent van Gogh életéről és festészetéről. Sok sok szép festményét is bemutatták.

Nekem is kedvenceim a napraforgós képei.  Íme egy a sok közül.

Vincent Van Gogh: Napraforgók

Egy vers a sokszor játékos  Kosztolányitól az aranyló színével mindenkit meghódító napraforgóról.

Kosztolányi  Dezső

Napraforgó

A  napraforgó, mint az őrült
röpül a  pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész  haja.
Bolond lotyó – fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta  mind, most sír magában,
rí, és a szörnyű napra néz,
a napra, úri  kedvesére,
ki részeg s izzik, mint a réz.

Aztán eszelősen, bután
rohan a  gyorsvonat után.

Vivaldi: Négy évszak, nyár

Magyar nyár, magyar ecsettel…versek, festmények a nyárról

2011. augusztus 14. 9:05
Az írás az Ellenszék című internetes újságban jelent meg.

(Ha a linkekre kattintasz, úgy sejtem megnézhetők a képek)

Ha nem is mindenkinek a legszebb, de az biztos, hogy  a legkellemesebb évszak a  nyár. A pihenés, a szabadság, a nyaralás és az ezekkel együtt járó sok  vidámság évszaka. A természetben a nyár a buján zöldellő erdők és mezők, az aranyló  napsütés, a virágzás és a gyümölcsérés élettel teli színes világa. Ilyenkor a  hangulatos nyáresti andalgásban bontogatják szárnyaikat az édes, titkos, romantikus diákszerelmek.

Bizonyára mindenkinek van valami szívet melengető emléke egy varázslatos régi  nyárról.

Mostanában elég mostohán bánik velünk az időjárás, fukarkodik az idei nyár a  napsütéssel.

A borongós napokra kuckóba bújós tartaléknak összeszedtem néhány kedves, szép nyári verset, mondhatnám úgy is „dallamot”, hiszen a versek zenélnek.

id. Markó Károly: Visegrád

http://mek.niif.hu/01600/01646/html/buczko.jpg Visegrád

Az írás témáját, az ötletet Berzsenyi Dánielnek a természetet dicsérő pár  sorából csentem.
Láttam a mosolygó tavaszt,
Láttam az égető nyárt,
Láttam minden időszakaszt
S minden földi láthatárt:
Ha örök időket élnék,
Ezeknél többet nem érnék.

Próbáltam régi századok poétáitól verseket keresgélni, így akadtam rá Fazekas Mihály  (1766 – 1828) és Csokonai Vitéz Mihály (1773 – 1805) egy egy rövidke remekére,  amiket a régies nyelvezet miatt is külön érdemes elolvasni.

Fazekas Mihály: Nyár esti dal

Halkkal ingó lanyha pára!
Szálldogáló harmatok!
Kis furuglyám lágy szavára
Tiszta hangot adjatok;
Lengd be véle, gyenge szellet,
Sík mezőnk határait,
A juhász a nyája mellett
Hadd fülelje sorjait…

Csokonai Vitéz Mihály: Nyár

Haj,haj,no! be elfáradtam,
Ugyan nagyon megizzadtam,
Ádjatok egy kis vizet!
A nyári napnak hősége
Éltünk terhe, veszettsége
Csak, csak illyennel fizet>
Uram, szüntesd a hőséget,
Mert magunkat eléget.
Tikkasztó kánikulánk
Bűnünkért van csapva ránk…”

A kor festői között nehéz, illetve az általam fellelt művek között elég nehéz volt  nyári tájképet találni, mert az akkori neves festők jobbára portrékat, csatajeleneteket  és történelmi eseményeket festettek.

id. Markó Károly (1793 – 1860) Halászok című képét tudtam ide másolni.

Arany  János (1817 – 1882) és Petőfi Sándor (1822- 1849) természetes, vidám, népies sorai senki számára nem ismeretlenek, bár bevallom ezt a két kedves versikét én még nem  olvastam.

Arany  János: A fülemile

“…Péter és Pál /tudjuk/ nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyű nekik ott szerényen
megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körül mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nemigen jó barátok…”

Petőfi Sándor: Meleg dél van…

Meleg dél  van itt kinn a mezőben,
Rakja a nap a tüzet erősen.
Meleg dél van, meglippen a madár,
A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.

Két lyány  gyűjti ott a széna rendét,
Két siheder hordja a petrencét,
Hejh de nem telik nagy kedvök benne,
mert ilyenkor súlyos a petrence.

Legjobb  dolga van most a királynak,
Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;
Király pihen aranyos karszéken,
Gulyásbojtár kedvese ölében.

Szinyei  Merse Pál: Pipacsmező

Gárdonyi  Gézát (1863 -1922) és Móra Ferencet (1879 – 1934) leginkább regényírókként ismerjük, nevük  említésekor azonnal Az egri csillagokra és Az aranykoporsó című regényekre  gondolunk. Csak kuriózumként teszem ide egy- egy eddig számomra is ismeretlen nyári  versüket.

Gárdonyi  Géza: Feljöttek már

Feljöttek már a csillagok:

nyisd ki rózsám az ablakot.

Nyisd ki rózsám az ablakot:

Nézzük együtt a csillagot.

Óh be szép is nyári éjen

a sok csillag fenn az égen.

Hajtsd vállamra a fejedet:

így nézzük a fényes eget.

A faluban csöndesség van.

Fénybogár ég a bokorban.

Oly édesen sóhajtottál –

Kis galambom, mit gondoltál?

Gárdonyi  Géza: Éjjel a Tiszán (részlet)

Feljött a  hold a Tiszára,
Csend borul a fűre, fára.
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.

Holdvilágnál  fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában s furulyál;
furulyál az éjszakában.

A Tiszára a  sötétség
gyászfátyolként terül hosszan:
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.

Móra Ferenc: SÉTÁLNI MEGY PANKA…

Sétálni  megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába –
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!

Légy a  legyezője, te lapu levele!
Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!

Búzavirág-szeme  mosolyog reátok:
Nevessetek vissza rá, búzavirágok!
Kakukkfű az útját jó szagoddal hintsd be,
Bújj el lába elül, szúrós királydinnye!

Ha a  dülőúton szegényke kifáradt,
Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!
Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,
Szelíd széki fűvek, csillagfejetekkel!
S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,
Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!

(1912)

Ugye milyen kedves, nem tudtam megállni.

Jól illik ide Orlai Petrics Soma (1822 – 1880) képe, ahol árnyas fa alatt, kellemes időben nyári ruhás  kisgyermekek játszanak.

http://www.1st-art-gallery.com/thumbnail/195024/1/Roza-And-Eszter-Csanak-1852.jpg Róza  és Eszter

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül – hiszen csak kedvtelésből kalandoztam a költészetben –  következnek a XIX. és a XX. század költőinek szebbnél szebb és kedvesebbnél kedvesebb  nyári versei. Annyit tettem, hogy születésük szerinti sorrendbe tettem a  szerzőket.

Reviczky  Gyula (1855 -1889)

Nyári dal

Vadvirágokat  szedek
S kötözöm füzérbe.
Vagy a fűben heverek,
S felnézek az égre.
S haja hopp!
A madárral dalolok…
Szép világ, te, jó napot!

Heltai  Jenő (1871 – 1957)

Nyári éjszaka

“Emlékszem egy édes, nyári éjszakára
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.
Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!”

Csók István: kilátás a rózsák mögül


Juhász Gyuláról (1883 – 1937) nem tudom  elhallgatni, hogy az egyik kedvencem. Alábbi verse híven tükrözi, hogy hogyan ötvözi a  természet, benne a nyár szépségét a szerelemmel.

Milyen volt…

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Juhász  Gyula (1883 – 1937)

Nyár

A távol  csillagok oly szőke fénnyel égnek.
/Annára gondolok, ki szőke, s messze rég./
Kaszálók illatát üzenik esti rétek.
/Annára gondolok, emléke enyhe, szép!/

A nyár  ragyog, lobog. Pipacsosok a rétek.
/Annára gondolok, ó, én letűnt nyaram./
Őszünk be közeleg, falevél földre téved.
/Annára gondolok, és siratom magam./

Szinyei Merse Pál:  Pacsirta

Íme a  sokszor gyermekien játékos Kosztolányi, a mindenkit meghódító napraforgóról szóló versikével. A  napraforgó mondhatnám, szinte a nyár jelképe, csodás sárga színe költőt, festőt, hétköznapi embert egyaránt lenyűgöz.

Kosztolányi  Dezső (1885 – 1936)

Napraforgó

A  napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó – fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí, és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg s izzik, mint a réz.

Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.

Sokan nem szeretik Szabó Lőrincet, sosem volt népszerű, pedig nagyon találóak, kifejezőek a versei, én gyakran  forgatom a kötetét. Tessék csak nyugodtan barátkozni a vele, a verseivel.

Szabó  Lőrinc (1900 – 1957)

Nyár

Nézd csak,  bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!

hogy  gyúrja egymást, hogy forog!

Négy  szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.

Csókolóznak?  vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,

s nyílegyenest fölfurakodnak.

föl, föl,  föl, ingó, lebegő
tornyot húzva, mely repdeső
útjuk nyomában égbe nő,

függőlegesen  rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága

túlvilágban  szikráznak a

kék  őrületben, ahova
csak a szerelem mámora

vagy az se  emel!…Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod?…Tovatüntek…
Magukkal vitték a szemünket!

Szerelmes Június

“…Az élet – hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a június:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:

jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze.”

Tóparton

Rigós  erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,

és most  közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
éppoly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.

Vaszary János: Kertben ülő nők

József Attila arról is nevezetes, hogy komoly tárgyú verseit is természeti képekkel kezdi, hogy a szépség és a komorság miatt nagy legyen az ellentét, ezek a  képek kedves nyári képek és gyönyörűek, legalábbis nekem igen.

József  Attila (1905 – 1937)

Hazám  (részlet)

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

Falu (részlet)

Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll –
levegő-lepke.

S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra…

A következő egy igazán kedves és könnyed nyári vers, ahol megszagol és dörmög a darázs, bóbiskol a kalász és vihar  gubbaszt a lombokon, egyszerűen nem lehet, csak örömmel olvasni.

József  Attila: Nyár

Aranyos  lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
egy szellőcskét és leng az ég.

Jön a  darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
vörös, de karcsú még a nyár.

Ám egyre  több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon,
bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon.

Ily  gyorsan telik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél-
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

A továbbiak kedves kis gyöngyszemek azt mutatják, hogy mennyi szépség lakozott a proletár költőnek kikiáltott  fiatalember lelkében.

József  Attila: Hangya

A bábok  között elaludt egy hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.

Kis,  fáradt fejét csillámokra hajtja,
és alszik véle csöpp árnyéka is.

Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!

De jobb,  ha már indulunk haza,
erősen beborult-

A bábok  közt elaludt egy hangya,
és -hopp- egy csöpp már a kezemre hullt.

József Attila: Csendes kévébe…

Csendes,  kévébe kötött reggel
zsömle-zizegésű világ,
porhanyó falucska, mondd el
a lágy kenyér dalát.

Ím, a  könnyű szél elősurran,
tereget szép búzamezőt
tovaringatja lágy fodorban
a zümmögő időt.

József Attila: Töredékek

Nyári könnyű szellők
lányok közt szökellők
szoknyákat libbentők –

játsztok a bokorban,
szalmaszállal porban
boldog gyermekkorban.

Vaszary János: Fürdőzők

Versek  között válogatva, búvárkodva lehetetlen, hogy az ember elfogult ne legyen, a természetről szóló  verseket tekintve engem Radnóti tud a legjobban elvarázsolni. Nincs mit hozzá  tenni, csak élvezni kell a harmóniájukat, olyanok pont, mint maga a természet.

Radnóti Miklós (1909 – 1944)

Június

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.

Július

Düh  csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
mezétlábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestű hőség ül a
fényesarcú fák felett.

Augusztus

A harsány  napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.
Mókus sivít már és a büszke
vadgesztenyén is szúr a tüske.

Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már felesleget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.

Csók István: Napfürdő

Végül pedig egy még ma is élő klasszikus mesél a nyári esőről.

Csoóri Sándor (1930 – )

Medárdi eső

Medárd nekünk megártott,
alaposan bemártott,
három hete csak zuhog,
ázik a bab s a murok,
petrezselyem zöldje is
és a holtak földje is.
Ázik, ázik a búza,
fejét a víz lehúzza,
beillene zsenge nádnak:
bokán fölül vízben állhat…”

Paál László: Erdőrészlet