Monthly Archives: április 2012

"A semmi ágán ül szívem," – József Attiláról

Általános


„A semmi ágán ül szivem” – József Attiláról
Előzetes a költészet napjára

Bepillantás József Attila életébe és lírájába a költészet napjának alkalmából.

Mi is a költészet maga? Jó kérdés. Számomra a költészet – szóljon bár a vers a történelemről, életről, halálról, szerelemről, a mindennapokról – a szív és lélek rezdüléseinek, hangulatok közt csapongva, verssorokban, dallamban, lüktetésben a papírra vetített képe.
Böngésztem nézelődtem a modern világ adta lehetőségeket megragadva az interneten, szörföztem az információk széles skáláján és egy érdekes régi megállapításra akadtam.
Johann Georg Hamann (1730-1788) német filozófus a költészet lényegét egy romantikus szellemiségű aforizmájában eképpen határozta meg. „A költészet az emberiség anyanyelve”,utalva arra, hogy az emberiség eredeti és ősi tapasztalatainak mindenekelőtt nagyszabású költői művek: a Biblia, a nagy népi eposzok és Homérosz adtak kifejezést.
A költészet napját József Attila születésnapján tartjuk Magyarországon. Méltó ehhez a megtiszteléshez a XX. század tragikus sorsú, fiatalon elhunyt nagy költője, mondanám úgy is, modern korunk Petőfije.
ARS POETICA
Németh Andornak
Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.
Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.
Szép a forrás – fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.
Más költők – mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.
Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.
Nincs alku – én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.
Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
1937. február-március
Egy korábbi írásomnál, ahol csak a témához illeszkedően idéztem József Attila egyik levelét megdöbbenve tapasztaltam, hogy mennyi embernek érthetetlen J. A. élete és személyisége, a nagy költő magánemberként.
Rájöttem, hogy az elmúlt évtizedek alatt túl sokat használták valamiféle útmutatásul költészetét egy korszak jellemzésére, mint egykor ugyanezt tették Petőfivel. Petőfi a nép tehetséges gyermekeként lett lánglelkű forradalmár. József Attila pedig sokak szemében csak a nehéz sorsú, nélkülöző, olykor deviáns, különc proletár, aki sehol nem megy semmire. Meg kell ismerni jobban Őt magát és a költészetét.
József Attila a kedvenc költőim egyike, sőt talán a legkedvesebb. A vele történő aprólékosabb megismerkedésem lassan versről versre csapongva, kötetében lapozgatva több éven át folyt.
Iskolásként kötelező feladatok formájában próbálják lelkes és kevésbé lelkes pedagógusok a versre, költészetre még éretlen nebulókat megismertetni az irodalommal és az irodalom örök értékű nagyjaival.Amikor én még iskolás voltam (sajnos sokat nem változott azóta sem az oktatás) nem az volt a cél, hogy megszerettessék velünk az irodalmat, hanem hogy az akkor érvényes “trend” szerint és ebben a történelemhez is igazodva ismerkedjünk vele. Tehát általában a nevesebb költők programverseivel találkoztunk. Így volt ez Petőfivel, Adyval és József Attilával is.
Miért tetszene egy hatodikos kamaszlánynak, akiben még éppen csak ébredezik az igazi szépség iránti érzékenység és a nőiesség csírája a  – Döntsd a tőkét, ne siránkozz kezdetű programvers, vagy A hazám című a világválságról, a másfél millió Amerikába kitántorgó kétségbeesőről szóló komoly vers, vagy a talán lágyabb, emlékezőbb, a múlt tanulságait levonó A Dunánál – ? Nincs rá válasz. Én is megtanultam, elemeztem, dolgozatot írtam ezekből a versekből és azért nem is felejtettem el a verseket, de rajongásom irántuk, megértésük és az érés, hogy mindig mennyire aktuálisak később alakult ki bennem.
Egyre többször és többször kezembe vettem, a József Attila kötetet, majd egy idő után a éjjeli szekrényemre került, mint a vallásos embereknek az imakönyv és először találomra, majd szisztematikusan olvastam a különböző verseket. Lassan, de biztosan ráéreztem az ízére, a szépségére, a dallamára, a hangulatára minden József Attila versnek. Ismerve életrajzát, tudom, hogy sok mindenben nem volt éppen szerencsés. Minden fájdalmát, bánatát, érzelmeit, gondolatait a verseibe menekítette.
Nagyon gyorsan felfedeztem a különös, utánozhatatlan szépséget a legkomolyabb versekben is.
Íme:
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
Hát nem gyönyörű?
és a következő, és még számtalan…
A Falu
Mint egy tányér krumplipaprikás,
lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
rakás falucska.
Itt is, ott is karcsú füst – remény –
tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
és int a tájon.
Akácocskát babrál a homály.
A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll –
levegő-lepke.
S körülem, míg elfed hallgatag
a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
nagy bársonyokra…
Fiatal felnőttként különösen lenyűgözött a szerelmi költészete. Szerelmes verseiben hol szárnyalóan rajongó, hol reménytelenül ábrándozó, hol fájdalmasan, gyötrelmesen lemondó volt. Kedves, lenyűgöző, különleges szókapcsolatokat használt. Első ránézésre a fényképéről nem gondolná az ember, hogy a homlokát dacosan ráncoló örök kamasz lelkében mennyi líra volt.
Óda (részlet)
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
1. hexaméterek
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

2. rejtelmek
Rejtelmek ha zengenek,
őrt állok, mint mesékbe’.
Bebujtattál engemet
talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,
elpirulsz, ha megérted.
Szól a szem és szól a szív,
folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:
ha már szeretlek téged,
tedd könnyüvé énnekem
ezt a nehéz hűséget.

NAGYON FÁJ (részlet)
Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A szinte elkerülhetetlenül tragikus vég nem egyedi korának művészei között. Egész élete és halála magában hordozza azt a kétes megállapítást, hogy a zseni és az őrült között igen keskeny a határmezsgye. (én magam nem hiszek abban, hogy őrült vagy beteg lett volna, magányos és boldogtalan volt, megviselte az élet, nehéz sorsa volt)
Költészete, mint az élete egy tétova, útját kereső, olykor lelkes lázadó, mégis megnyugvásra, támaszra vágyó, örökké bolyongó, olykor sérülékeny lélek tükörképe.
Minden nehézsége ellenére az igazat és valódit nagyon is meglátta és páratlan tehetséggel tolmácsolta verseiben, ma is szó szerint helytállóak a szavai.
“s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”
József Attila aktualitását bizonyítva az szavait kérem segítségül, hogy ismét elmondjam, úgy gondolom, a normális megélhetésért, az élhető életért, a munkáért folytatott harcban nem kéne senkinek úgy érezni, hogy máshová tartozik, más pártnak a tagja vagy a szimpatizánsa, mint a másik ember. Ez egy egységes harc, az életért és a jövőért.
József Attila
A DUNÁNÁL
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
Ülök a számítógépem előtt, gondolkozom, tépelődöm azon, hogy hogyan és miért lett ilyen a világ…
A politika nem ok arra, hogy az emberek egymástól elkülönüljenek, az emberi kapcsolataikban, barátságaikban, szerelmeikben is úgy váljanak szét, mint mikor pártokba tömörülnek. Úgy ülök a szobámban és gondolkozom – az íráson, a blogon, az ismeretlen ismerősökön, akik ha egy édes kutyusról, egy szép virágról vagy egy jó viccről van szó lelkesen együtt mosolyognak, együtt nevetnek, de ha közéleti dolgokról van szó, még ha egészen világos dolgokról is, máris kész az ellentét – mint ahogy a költő a múltba révedve nézte a határt
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
Izgalmas dolog a múltban kutakodni, csodálatos dolog a történelem, mindaddig csodálatos, amíg nem akarjuk megváltoztatni. Az elmúlt események felett hagyni kéne, hogy azok törjenek pálcát, akik benne éltek, “tették, ami kell”
A történelem tudósok elemzik, magyarázzák a megtörténteket, de megváltoztatni, meg nem történtté tenni nem lehet, nem kell.
Mindenki saját magán biztos tapasztalta már, hogy ha visszagondol valami régi hibájára, esetleg már úgy gondolja, másképp tenné, de megtette és már nincs változás.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!
Minden, amit átéltünk eddigi életünk folyamán örökre bennünk marad, valamilyen módon nyomot hagy. Magunkban hordozzuk a gyermekkorunk emlékeit, a kicsi örömöket és a kicsi bánatokat, a rossz és a jó dolgokat és mindettől vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk. Alakítottak rajtunk a barátaink, a szerelmeink, a gyermekeink, a munkahelyeink, a munkatársaink, a főnökeink és minden, ami valaha történt velünk. Bennünk vannak az őseink, a génjeinkben hordozzuk a tőlük kapott örökséget és mindebből valamit, valami töredéket továbbadunk a gyermekeinknek.
Egész életünkben építkezünk, felépítünk valamit, amiről álmodtunk, terveket szőttünk, amivel jutottunk valamire, amiért dolgoztunk, dolgozunk, ami az értelme az életünknek. Ezt a valamit, amit felépítettünk, ki ki a maga képességei szerint, senkinek nincs joga, semmilyen okból semminek tekinteni. Sem személyes sem politikai okból, nem lehet egy másik embert leértékelni.

– mai magyarok!
… Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
1936. június
Én is csak dolgozni akarok, és nagyon sokan csak dolgozni akarnak, nem akarnak semmi mást, még politizálni sem. Csak dolgozni és élhető életet élni.
Az élhető élethez, az emberi méltósághoz, a munkához, a betevő falathoz, a hajlékhoz, az élethez tartozó természetes, alapvető szükségletekhez mindenkinek joga van! Ez a jog nem függ a politikától! A jelenben azért kell dolgoznunk és harcolnunk, hogy ez a jog egyformán illessen minden embert és meg is valósuljon.
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
A következő idézet József Attila levele Babits Mihályhoz a saját szegénységéről. Csak zárójelben kérdezem, hányan írhatnának ma ilyen levelet? Hát, sokan.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
istennek tégedet felellek.
(József Attila: Áldalak búval, vigalommal)

Kevés olyan levél született a magyar irodalomban, mint amilyet József Attila írt 1933. január 28-án Babits Mihálynak.


„Igen tisztelt Uram!

Körülményeim arra kényszerítenek, hogy megkérjem Önt, mint a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnokát, legyen segítségemre az Alapítvány anyagi erejével. Kérésem okát – szinte a költői szemérem maradványa nélkül – a következőképpen vélem előadhatónak.

Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk. Ellenőrizhető adat: az Írók Gazdasági Egyesülete ebéd gyanánt egy kávét és egy zsömlét utalt ki számomra a Club kávéházban, ezt a segítséget hónapokon át igénybe vettem, azonban ez év jan. 1-jével ez megszűnt. Feleségem házimunkák fejében rokonoknál ebédelt. Ez már kínossá vált.

“Jövedelmem” ez évben 15. tizenöt pengőt tett ki. Ezt az összeget – mint a kávét – az I. G. É.-től kaptam.

Majdnem minden holmink – beleértve az ágyneműt is! – zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell és féltenem azt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. Ma kaptam négy havi áramfogyasztásról szóló p. 19,35-t kitevő egyesített számlát, amelyet hétfőig – ma szombat van – ki kellene fizetnem, különben nem kapok világítást.

Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Szobánk ajtajának kilincse fél éve le van törve.

Nem takart seb kell, hanem festett vérzés – mondhatnám, hogy száraz kenyérhéjon rágódunk. Az igazság az, hogy pl. tegnap este vacsora és cigaretta nélkül lévén, olyan száraz kenyérdarabokat szopogattam, amelyet a feleségem prézlinek rakott el régen. Tartozom azzal, hogy nem az éhség vitt erre, hanem a cigarettahiány. Az éhséget megszoktam.

Megszoktam. Hogy miért ezt a pillanatot választom ki, hogy a kissé keserű pohár után nyúljak? Egy hétig majdnem negyven fokos lázban feküdtem. Egyetlen közönséges keskeny díványunk van, azon alszunk ketten. Lázas beteg mellett, vele egy takaró alatt aludni, kevés a szerelem. Feleségem a földön csinált fekhelyet magának, derékaljul összehajtott egy pokrócot, és kabátokkal takaródzott. Mire a lázam 38 alá csökkent, a feleségemnek volt 39. Ő feküdt a díványra és én a földre. Most nap mint nap az fekszik a díványon, aki rosszabbul van. Aki lázasabb, aki jobban köhög, vagy aki jobban izzad. – És így tovább.

Nagyon sajnálom, hogy Öntől, akit megbántottam, pénzt kell kérnem. Nagyon sajnálom ezt a festett vérzést is.

Kérem, fogadja tiszteletem kifejezését.


József Attila”


Befejezésként pedig álljanak itt az én személyes gondolataim József Attila Óda című verséről…a legkedvesebb versemről.
Be kell vallanom, akármilyen furcsán is hangzik „beleszerettem” ebbe a versbe. Nem most vagy legalább 30 évvel ezelőtt. Van egy kötetem, az a könyv kinyílik ennél a versnél.
A szerelemről így írni, ahogy ebben a versben József Attila írt a világirodalomban addig nem írt senki, lehet, hogy az óta sem. Ha akarod, ha nem elragad a hangulata!
Egy hirtelen, elemi erővel fellángoló majd gyorsan elhamvadó szerelem ihlette. Minden benne van, amit a szerelemről valaha ember érzett, átélt és gondolt. Ráadásul ezt a csodálatos költeményt pont élete egyik legnehezebb időszakában írta, amikor fázott, éhezett, nélkülözött és beteg volt. Ebben a minden reményt és távlatot nélkülöző helyzetben képes volt ilyen szépet alkotni. Igen, képes volt, hiszen a szívét, a lelkét, minden álmát öntötte szavakba, azt a természetes vágyat, hogy szeressen és szeressék.
( Életrajza szerint 1933. június közepén résztvevője volt az Írók Gazdasági Egyesületének miskolci íróhetének.  Márton Márta művészet történészt az íróhéten, Lillafüreden ismerte meg. Ez az ismeretség ihlette Óda című versét.)


Óda

1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz –
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét –
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
– amint elfut a Szinva-patak –
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.


Mint sok más versét egy kedves természeti képpel indítja a vallomások vallomását. Látom magam előtt, ahogy a költő ábrándozva ül a patakparton és emlékezetében megelevenedik a szerelem minden szépsége. Elvarázsolja az emlék és a tájba révedve ott van vele a kedves és hallani véli a tündérnevetést.

2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!


Különc, magányos alkat volt, nem talált megnyugvást sehol. Érzelmekre, megértésre kiéhezett lelkével pontosan tudja, mit jelent a fondor magány, hogyan képes kicselezni minden álmot és vágyat. Azt is érezi, hogy a szerelem az egyetlen dolog, amivel a mindenség nyílik meg előttünk, mert más lesz az egész világ. A szeretett lény személye által kiváltott érzelmek tükrében képesek vagyunk befogadni mindent. Szoktuk is mondani, át tudnánk ölelni az egész világot, csak ezt József Attila sokkal szebben mondja. Akit így szeretünk, hiába távolodik, utána, érte egyre csak sikoltunk…sikoltunk…

3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.


Minden szerelemre, szeretetre alkotott hasonlatot felvonultat, sőt eddig ismeretleneket, különöseket, szokatlanokat alkot és ezzel fokozva az érzelem mélységét, hatalmát. (szeretlek, mint mélyüket a hallgatag vermek, mint fényt a termek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak, minden szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld, elmémbe, mint fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, ízed, miként barlangban a csend, számban kihűlve leng,)

4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!…

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját –
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong –
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.


Az túláradó érzések leírása után jön az az egyedi megfogalmazás, amit csak József Attila volt képes így leírni a szerelemről. Sokan a versnek ezt a részét másképp értelmezik, félremagyarázzák, egyszerűen ráfogják, hogy túl naturális, túl modern. Nem erről van szó! Ebben a részben a mindent felülmúló, feltétlen szerelmet próbálja megénekelni. Szeretlek, szeretem a szívedet, a lelkedet, a gondolataidat, egész lényedet, minden sóhajtásodat, lélegzetvételedet, minden porcikádat, minden sejtedet, teljes valódat a lelki magasságoktól a leghétköznapibb testi valóságig. Lenyűgöző!

5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált –
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!…
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)


Itt a költő hirtelen magához tér a varázslatból, enged a szerelem emléke. Hirtelen visszahull a mába, már tudja, hogy ez a szerelem is elmúlik, elröppen, de még fájdalmasan kiált utána, szeretne belekapaszkodni de csak a hegyeket, a csillagokat, a hajnali fényt látva hallgatja saját kétségbe esett, magányos szívdobogását.

6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:


Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)


A valóság, a hétköznapok. Visszatér a varázslatból, a biztosba, a megszokottba, hazatér az élettársához, Szántó Judithoz, akivel ekkor már kicsit bizonytalan a kapcsolata, de mégis… A lángolásból megtér a megnyugvásba. Tiszta, dísztelen, egyszerű szavak, döbbenetesen szép kép a valóságról.
1933. júniusa
Ennyi. Ez a vers József Attila szerelmi költészetének csúcsa! Nekem a legfantasztikusabb szerelmes vers!
Ennyire tudott szeretni és mégis…


“A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
(József Attila: Reménytelenül)