Monthly Archives: január 2015

Ady Endre halálára…

Általános

Ady halála óta immár 96 év telt el, nem kerek évforduló, nem olyan, amit jelentősebben meg szoktunk ünnepelni, de Adyról beszélni, rá emlékezni mindig különleges érzés.

Alig néhány hónappal az első világháború veszteségei után mély gyász sújtja a hazát és az irodalmat kedvelők közösségét, „Ady Endre a költőóriás, a géniusz 1919. január 27-én mégiscsak kiszökik – az örökkévalóságba.”

Robotos Imre szavait idéztem, és talán valóban csak kiszökött, mert szelleme, emberi nagysága, és a gondolatai azóta is itt élnek közöttünk a versei által.

Tényleg, szinte hihetetlen, már 96 éve! Mintha még mindig közöttünk lenne! Igazán soha sem távozott, mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy ma is szinte minden sora és minden intelme valóságnak tűnik, nem is annyira emlékezni kell rá, talán csak érezni kell, hogy mennyire fontos és jelentős mindaz, amit üzenni akart. Igen Ady világosan és határozottan üzent a jövőnek, de itt most először valljon magáról, egy maga által írott önéletrajzában.

Születtem pedig, hajh, 1877. november hó 22-ik napján. Szilágy megye Érdmindszent községében, a régi Közép-Szolnok vármegyének Szatmárral határos érmelléki kis falujában. Az apám, Ady Lőrinc a belső Szilágyságból, Lompértből került ide, mikor édesanyámat, az egykori érdmindszenti református papnak korán elárvult leányát, aki egy falusi kisbirtokos nagybácsi fogadott föl, feleségül vette. Az anyám családja ősi protestáns papi család, miként erdélyi kálvinista papleány, Visky leány volt apai nagyanyám – nagyapám, Ady Dániel pedig a Wesselényiek számtartója s lompérti földbirtokos. Az Ady család egyébként – bár ez se fontos – a Szilágyság egyik legrégibb családja, ősi fészke Od, Ad, később Diósdad, s a terjedelmes Gut-Keled nemzetségből való. Régi, vagyonos és rangos helyzetéből hamarosan lecsúszott a család, s már a 16. századtól kezdve a jobbféle birtokos nemesúr kevés közöttük, de annál több a majdnem jobbágysorú, bocskoros nemes. […] Engem 1888-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumba vittek, ahol az alsó négy osztályt végeztették el velem a kedves emlékű, nagyon derék kegyes atyák. Talán – s ha igen, alaptalanul – katolikus hatásoktól féltettek otthon, mikor az ötödik gimnáziumi osztályra elvittek a vármegyei ősi, kálvinista zilahi „nagyiskolába”, a mai Wesselényi-kollégiumba. Nagykárolyban és Zilahon is eminens diák voltam, habár a szorgalom akkor se volt sajátságom, s magam viselete pedig fogcsikorgató, de gyakran megvaduló szelídség. Jogásznak kellett mennem Debrecenbe, mert így leendett volna belőlem apám kedve szerint valamikor főszolgabíró, alispán, sőt mit tudom én mi, ám igen gyönge jogászocska voltam. Budapesten, újra Debrecenben, később Nagyváradon is megújítottam kényszerű jogászkísérleteimet, de már rontóan közbenyúlt szép, kegyes terveimbe a hírlapírás. Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokoniaskodó életemből sikerült kiszabadulnom, s 1900 január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog. „

Nagyváradon 1909. júniusában, az „Új festők” kiállításán elmondott versében így írt önmagáról:

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

 

„Vagyok, mint minden ember: fenség, lidérces, messze fény, szeretném, hogyha szeretnének”  – Szeretjük ! Egy ország, sőt egy világ szereti és méltán emlegeti – bárhová illő szavait idézve – Ady Endrét, nagyok között is tán a legnagyobbat.

Ady nagyon szerette a hazáját. Hazaszeretete már fiatalkori költészetében szenvedélyesen benne van, akkor írott versei az úgynevezett magyarságversek.

A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruanmagyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.

1909.

Halála előtt, már súlyos betegen is mélységesen aggódott a haza sorsáért és előre érezte az akkor éppen aktuális bajt, az első világháború hazánkra leselkedő borzalmait. Pacifista volt, ellenezte a háborút, óvni szerette volna hazáját és a haza népét. Hatvany Lajos bíztatására még összeszedte új verseit és 1918 nyarán megjelent az utolsó kötete,  „A halottak élén” címmel. Ez a kötet a háborús verseit tartalmazza.  Álljanak itt Schöpflin Aladár szavai, tökéletesen kifejezve Ady hazája iránti szeretetét és aggodalmát:

„A mai Ady fölébe került az életnek, olyan teljesen, mint kevesen mások, érzi fájdalmát, kétségét, dühét, egész boldogtalan díszharmóniáját, de köze hozzá mind kevesebb van és alakításában részt venni nem akar, mert megértette, hogy úgyis hiába, a fátum sínjein megy tovább eleve- elrendeltetés szerint minden, vak sors vezeti az embert ködös útján feltartóztathatatlanul… Mégis ez a szkeptikus fatalizmus csak az első, legfelső kéreg, amely alatt forró szenvedések lávája kavarog – a költő úgy érzi az életet, az emberek sorsát, mint a közös törzsről levált faág, melyben még benne remeg a törzs minden szenvedése, vagy mint a partra került kagyló, amelyben benne zúg az elhagyott tenger viharzása. Olyan világfölötti szomorúság van az érzéseiben,”

Krónikás ének 1918-ból

Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyént keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görgyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek,
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

/részlet/

Ady nem csak a háborút okozó eseményeket látta előre és később sem pusztán a háború veszteségeit siratta, nem csak a harcokra gondolt, hanem valami mást is siratott, valami olyasmit, ami megfoghatatlan, ami a nagy dúlásban talán észrevétlenül odaveszett, az emberséget, magát az embert, az élet szépségét.

Néztük, az Ember
Különbje magas szivárvány-hidon
Istenülésnek a mint neki-vág
És gazdagodik, mind gazdagodó
Kényességekkel, új ingerekkel
S hogy mégis-mégis szép e hivalgó
Jószág, az Ember: maga a világ.

………………………………………

Óh, hóhér Idő,
Óh, tegnapi Tegnap igéje,
Megrontásoddal megszépült varázs.

/Tegnapi Tegnap siratása részlet/

Azt írtam valahol az elején Ady mindig aktuális és mindig biztat, üzen a jövőnek. Igen, én ezt érzem. Felteszem magamnak is a nagy kérdést, mit is jelent nekem Ady és hogyan fedeztem fel  igazán a verseit és a költői nagyságát? Jó kérdés. Iskolásként Adyt szeretni és érteni nem könnyű dolog, mert a gyermeki lélek nem ér fel az ő magasságaihoz és egy gyermek nem érti gondolatainak mélységét és a szimbolizmust. Ady nekem még túl a gyermekkoron is sokáig nehéz és kemény volt, súlyosnak, hidegnek találtam a verseit, pedig akaratomon kívül vonzottak. Újra és újra kezembe vettem és olvastam a kötetet, és azt is tudtam, hogy apám kedveli, nagyon nagyra tartja. Mindenáron meg akartam érteni, aztán csak múlt az idő és egyszer csak hirtelen, szinte villámcsapásként belém hasított Ady hangja. Azt most nem mesélem el, hogy melyik verse váltotta ki belőlem az egyre fokozódó kíváncsiságot,  és azt az igényt, hogy Ady verseit olvassam és ízlelgessem a különös hangulatukat. Szép lassan fokozatosan a hatása alá vont a költői géniusz. Van a verseinek egy megmagyarázhatatlan, de erősen szuggesztív hatása. Bármiről szól is a vers, bármi is a mondanivaló Ady minden sora buzdít, lelkesít, felkavar. Különös erőt sugároz. Nem lehet néven nevezve költői nagyságokat összehasonlítani,  egyiket egyszerűen szeretjük, a másik elandalít, elvarázsol,  némelyiket  csak csodáljuk, megint másikat  élvezzük, akár  egy dallamot. Esetemben a jó meghatározás, Adyt csodálom.

Adyval kapcsolatos érzéseimet, gondolatimat jól példázza egy fiatal kolozsvári orvosnő, dr Kovács Margit vallomása, aki élete utolsó nyarán látogatta meg Csucsán és orvosként is megvizsgálta az akkor már nagyon beteg Adyt. A következőt jegyezte fel:

 „Ma is borzongva gondolok rá – írta évtizedekkel később – de elönt a személyes varázs melege és fénye is. mely Adyból áradt. Én hiszek abban – és ezt majd fel fogják fedezni – hogy minden ember kisebb nagyobb mértékben energiaforrás. Ady hatalmas energiaforrás volt,, csak úgy sugárzott a szeméből , a keze fogásából, a hangjából való rejtelmes, hallatlanul vonzó erő. /1918 aug. vége/”

Igen, Adyt valóban csak csodálni lehet, ma is hat és meggyőződésem, hogy örökké hatni fog  a varázs, a borzongató erő, ami a verseiből sugárzik.