Monthly Archives: július 2015

Mi az, ami számít…?

Általános

Szabályokról, törvényekről, hatalomról, közösségről és az egyénről…

Nem is tudom, hogy szabad-e nekem itt egyáltalán bizonyos időnként felmerülő belső gondolatokat megosztani, de talán nem is érdekes, mert akkor nagyon messziről kéne kezdeni, pontosabban a mit is szabad kérdéskörtől, erre pedig nem tudom a választ.

Ma már szinte mindent szabad, de mindig meghatározza valami és valakik, hogy éppen mit szabad. Az pedig az egyén gondolkodásától függ, hogy a mások számára szabad dolgokat hogyan éli meg.

Feltettem a kérdést a címben, hogy mi is az, ami számít. Teljesen mindegy, hogy magánéletről, érzelmekről, hétköznapi eseményekről, nagyobb eseményekről vagy csak kisebb eseményekről, személyes vagy akár közéleti problémákról van-e szó, két dolog mindig nagyon fontos: az adott történetben szereplők egymás közötti bizalma és őszintesége, de hozzá teszem még a kölcsönösséget is.

Benne élek egy közösségben, azon belül pedig egy ideje egy kisebb közösségben, természetesen csak félig meddig, kívülállóként, mert nem az számít, hogy én minek gondolom magam, hanem, hogy a régóta benne lévők hogyan tartanak számon.

Szóval látom és figyelem a közösség életét és amit látok, az nem tetszik. Sokkal több  az emberek egymás közötti viszonyában a távolságtartás mint a közeledés készsége, sokkal több a hárítás, mint az elfogadás, az empátiakészség és a tolerancia pedig mérhetetlenül alacsony. Cselekedetekből és megnyilatkozásokból nem lehet levonni semmilyen következtetést, mert nyilvánvaló, hogy néhány perc múlva, a hátad mögött már egészen mást mondanak.

Egy kis közösség is, ebből kiindulva egy település, továbbvezetve a gondolatot egy ország népe  “a szomszéd tehene is dögöljön meg” elve alapján él egymás mellett. Nagyon érdekes dolog lehet viselkedéskutatónak lenni, tudományosan keresni az okokat és esetleg valamilyen magyarázatot találni a különböző viselkedésformákra.

Tulajdonképpen az egyes emberek az elidegenedett viselkedésformával (nem érdekel a más dolga, véleménye, gondja, öröme) csak önmagukat teszik magányossá, azt hiszik, hogy az, hogy a másik pillanatnyi reagálása vagy tágabb értelemben a sorsa nem érdekes számukra, az nekik jó, pedig nem így van.

Vegyünk egy példát: Valakivel nem közölnek egy az adott pillanatban neki éppen fontos információt, pedig az megkönnyítené a dolgát. Erre mit érez, vagy majd mit gondol. Először vérmérsékletének megfelelően bosszankodik, aztán belegondol, hogy fütyülnek rá, rosszul esik neki, majd levonja a hirtelen konzekvenciát, oké, akkor ezentúl én is így fütyülök az egészre. Ha ennél jobb érzésű, akkor azért szintén bosszankodik, de aztán azt gondolja, hogy “én mégse lehetek ilyen”. Ez az egész mennyivel egyszerűbb lenne úgy, ha változást észlelő vagy létrehozó gondolna a másik emberre is, nem csak megrántaná a vállát, hogy majd lesz valahogy. (Ebben a kis elvi történetben máris két ember van egyedül, rántja meg a vállát magába fordulva, aki nem közölte az információt és akivel nem közölték.)

Leírhatnám pontosan az eseményt nevekkel, mert velem történnek mostanában ilyen dolgok, de azért nem írom le, amiért mások sem írják le, mások sem szólnak, és sokan mások is bizony mindent elnéznek.

Miért is? Mert félnek. Nem igazán jó szó a félelem, mert ez nem félelem, inkább valami olyasmi, amit úgy mondunk: “attól tartok, hogy” ennek lesz valami következménye. Hogyan jutottunk el ehhez a “fortélyos félelemhez”? Nagyon egyszerű, úgy hogy soha semminek nem lett tényleg valamilyen mások számára érthető és elfogadható következménye. A sok sok következménynélküliségből nőtt ki, fondorlatos kerülőutakon a fortélyos félelem, mert hiszen soha senki nem tud semmi biztosat. (pl. alá kell írni egy papírt, egy nyilatkozatot, mert ha nem kirúgnak, nem szabad tüntetésre menni, mert ha megtudják kirúgnak, de kipróbálták már példaértékűen sokan azt, hogy tényleg mi van, ha nem írjuk alá és ha mégis kimegyünk, hát nem igen)

Léteznek a törvények, amik szabályozzák, élhetővé teszik az életünket, létezik a hatalom, ami a kezében lévő eszközökkel érvényesíti és betartatja a törvényeket. Ez idáig érthető is, de mikor maga a hatalom törvényt szeg, nem tartja be a saját törvényeit, és nem szerez érvényt a törvény szavának mindenkire egyformán alkalmazva, akkor van gond, akkor összezavarodnak az emberek, nem csak a zavarosban halászók, de a törvénytisztelők is.

A törvényt és az igazságot valójában nem úgy mérik, hogy annak aki közelebb áll a hatalomhoz más a mérce és aki más véleményen van, annak is más a mérce, de sajnos pont a rendszerváltozás óta, ami óta  a beígért szép új, szabad világot éljük, egyre inkább így mérik.

Akkor most visszakanyarodok a csalódott, bosszús emberhez, akit nem tájékoztattak valami egyszerű, kis dologról. Azt érzi, hogy nem számít, magára maradt, nem ettől az egy kis dologtól, hanem a sok kis dolog összeadódik, és miután magára maradt bezárkózik és már őt sem érdekli más közérzete, más véleménye, vagyis, “dögöljön meg a szomszéd tehene is”.

Így történik az elidegenedés, így nem lehet közösségeket építeni, így nem lehet a közösségek erejével szép és boldog országot építeni.

Ebben az a legszomorúbb, hogy pont azok az emberek a közömbösek a rájuk bízott emberek kisebb és nagyobb gondjai iránt, akiket ezek az emberek bizalommal vezetőikké, képviselőikké választottak. Lehet, hogy alapvetően nem bennük van a hiba, talán nem akarnak rosszat, csak nem jól csinálják, mert nem alkalmasak vezetőnek. Jót akarnak, megpróbálják valahogy csinálni a dolgukat és  azt hiszik, hogy jól csinálják. Nem tudják, hogy amit és ahogy csinálnak, nem az a jó, nem az kell, nem azt várják tőlük.

(Nem akkor csinálok jól valamit, ha verem a mellemet, hogy “hú de jó voltam” és kiteszem a közösségi oldalra, hogy mi mindent csináltam és csinálok majd még egész nap…Talán megtudom, hogy jól csináltam-e valamit, ha meghallgatom az embereket, de nem csak úgy, hogy azt mondom, igen, tessék jönni, meghallgatok mindent, és mindenkit, hanem a mondottakat tényleg meg is hallom és teszek is valamit, hogy más legyen…de nem csak szóval…és főleg nem csak segítséget kérek, hanem elismerem a kapott segítséget, a magamé mellett a mások munkáját is…)

Sokféle meghatározással beszélnek rólunk, az emberek, a lakosság, a civilek, a keményen dolgozó kisemberek, a magyarok, pedig külön külön, egyenként magunkra hagytak minket. Nincs munkánk, nincs pénzünk, csorbulnak a jogaink, tele vagyunk korlátokkal, a semmi ágán ül szívünk.