Monthly Archives: június 2016

Gyermekkori nyarak…

Általános

A férjemmel egyik vidéki rokonánál jártunk. Abban a faluban, ahol gyerekkorában pesti fiúként elég sok nyarat töltött. Mindenütt azokat a helyeket mutogatta, ahol gyerekként játszott és elevenségével néhány izgalmas percet szerzett a keresztszüleinek.

Ez adta az ötletet, hogy írjak a gyerekkoromról. Beteges kislány voltam és az orvos minden felgyógyulásom után levegőváltozást javasolt. Anyai nagyapám szép helyen, a Kemenesalján lakott egy Ravazd nevű kis faluban, Győrtől 21 kilométerre. Oda vittek levegőváltozásra. Sokszor a gyerekkori emlékek szokatlanul élesen visszajönnek.

Először talán néhány szó szigorú Nagyapámról, akihez Ravazdra jártam levegőváltozásra…

Anyai nagyapámról az a hír járta, hogy igen kemény ember volt. Én is így tapasztaltam, bizony az volt. Ugyanakkor, ha valamit magyarázni kezdett és esetleg még jó kedve is volt, nyomban kiderült, hogy okos, művelt ember. Nagyon gyorsan kibújt belőle a tanító. Az a fajta okos ember volt, akinek a precizitása, pontossága, szigorúsága és kimértsége engem zavart, nagy tiszteletet, távolságtartást ébresztett bennem. Ha valamit mesélt, akármilyen történetet, az mindig oktatásnak, nevelésnek, szánta. Hiányzott egyéniségéből a szín, a hangulat, a nyitottság és az a csöppnyi bohémség, vagy közvetlenség, ami vonzóvá tehette volna.

Győri iparos családból származott, apja cipészmester volt, takaros cipészműhelyt vitt a belvárosban és hét gyereket nevelt. Nem tudta minden gyerekét taníttatni, de nagyapámat igen, tanítónak tanult. Nagyapám a szigorú természetét biztos az apjától örökölhette, mert anyám elbeszélései szerint a cipésznagyapa csendes, következetes, szigorú, de egyben nagyon szorgalmas ember volt.  Anyám 12 éves korától Győrben járt iskolába és először ennél a nagypapánál lakott több unokatestvérrel együtt.
Nagyapám generációjának az életében már szerepet játszott az első világháború is. A városi cipész tanító fia gyakornokként, városi fiatalemberként a ravazdi iskolába került. Akkor falun az volt a szokás, hogy valahol kosztosként kapott szállást és étkezést az iskola tanítója. Nem volt tanítólakás az iskolához. Nagyapám egy módos, de a háború miatt fiatalon özvegyen maradt asszonyka kosztosa lett. Takaros ház, nagy kert, jó földek, lovak szekérrel, szóval tisztességes gazdaság maradt az asszonyra és egy árva kisleány. Mivel nem volt férfi a háznál nagyapám néha megkérdezte, nem kell-e segítség. Hát kellett. Cserébe a leszakadt gombok, a gyűrött ingek, a vasalatlan élű nadrágok is szorgos kezekre találtak. Nem nehéz kitalálni, hogy a fiatal özvegy, azaz a nagyanyám és a nagyapám egymásra találtak. A korkülönbség 9 év volt a nagyanyám javára, de nem érdekelt senkit, mert a háborúban sok családfő elesett, kevés volt a férfi. Fiatal, de öntudatos nagyapám igen erős kézzel tartotta rendben a takaros kis gazdaságot.
Tehát letelepedett a faluban, családot alapított, gyorsan vezető tanár lett az iskolában és kántor a templomban, később iskolaigazgató. Törekvő ember volt, tudását és lehetőségeit továbbfejlesztette. Beiratkozott Mosonmagyaróváron egy mezőgazdasági képzésre és okleveles mezőgazdász lett. A saját gazdaságát is továbbfejlesztette és az iskola kertjében a diákokkal kis mintagazdaságot létesített, mindent megtermeltek és gyakorolhatták a gazdálkodást.

Nagyon népszerű ember volt a faluban, sokan fordultak hozzá tanácsért, vagy mesélték el neki ügyes bajos dolgaikat. Nagyanyámmal három közös gyermekük született, egyikük volt az anyukám. Nagyapám a gyerekek képességeit felmérve anyámat taníttatta. Ellentmondást nem tűrően  határozta meg, hogy márpedig vegyészmérnök lesz és punktum. Győrben volt textilgyár, úgy gondolta, ott dolgozhat textilvegyészként és nem hagyja el a családot, no ebből lettek később a bonyodalmak.

Anyám elbeszéléseiből tudom, hogy hogyan is éltek anyai nagyszüleim. Nagyon tisztelték egymást, de a szeretet vagy szerelem szót nem hallottam a kapcsolatuk jellemzésére. Számomra (az elbeszélések alapján) volt az életükben egy különös furcsaság. Három gyermeküket a nagyanyám nem  babusgatta, abban az értelemben, ahogy manapság az anyukák, akik állandóan a gyerekekkkel vannak. A gyerekeket a nagymama és az idősebb mostohalány nevelte. Mindennel hozzájuk kellett fordulni, együtt keltek, együtt feküdtek, együtt étkeztek, együtt csináltak mindent és nagy tisztelettel álltak időnként szigorú apjuk és szelíd édesanyjuk előtt. A szülők teljesen külön életet éltek. Nagyanyámnak egyetlen feladata volt, a nagyapámnak mindenkor minden kívánságát teljesítette, minden szavát, minden mozdulatát leste. Kikészítette a ruháit, reggelit adott neki, pontban délben (hajszálpontosan) meleg ebéddel várta, meghallgatta a napi történeteit. Elkísérte a hivatalos összejövetelekre, vagy családi meghívásokra. Szabadidejükben vagy amíg nagyapám dolgozatokat javított  csak szótlanul kötögetett, varrogatott mellette az asztalnál. Ha nagyapámnak olyan kedve volt, akkor pl. kártyázott vele, vagy beszélgettek. Szóval, számomra ez azért volt furcsa, mert mi mindig a szüleink körül játszottunk, körülöttük voltunk, az olyan természetes volt. Nagyanyám viszonylag fiatalon agyvérzésben meghalt, a helyét a kiszolgálásban vénkisasszony nagynéném vette át.

Azt hiszem ennek az egész történetnek a fényében érthető, hogy nagyapámnak öreg korában ez a szigorú és különc természete még csak kiteljesedett. Tartottak tőle, amíg csak élt nem csak az unokái, de a lányai is. A jelenlétében megszólalni se igen lehetett, csak ha Ő szólt. (Nekem ez persze szokatlan volt, mert otthon sokkal melegebb, kötetlenebb volt a légkör). Anyám úgy tartotta,  én voltam a kedvenc unokája, de ezt nem sűrün éreztette. Talán látszólag azért én voltam a kedvenc, mert a több unoka közül egyedül én lehettem ott hosszabb ideig. (persze én igazi jó kislány voltam, mondhatnám „nyuszi”) Szüleim által adott nevem ellen azzal tiltakozott, hogy a nevem irodalmi ellenpontjaként Melindának szólított. Apámat nem szerette, nem bírta elviselni a vidámabb, könnyed természetét és nem ismerte el fiatalon is nagy tudását, tájékozottságát. Úgy bánt vele, mint aki mindig gyanakszik valamire. Az első perctől ellenezte a szüleim házasságát. Apám nem maradhatott ott nyaralni, így anyám sem maradt csak engem levittek és otthagytak, a következő vonattal mentek vissza Pestre.

A nagyapám kertje…

Az én legkorábbi emlékeim inkább a környezetre vonatkoznak, mert nagyon eltérő volt az otthonihoz hasonlítva.  A ház és a kert volt az a két hely, ahol szabadon bóklászhattam – a lényeg az volt, hogy csendben tegyek mindent, de hogy is lehetne zajos egy magányos kisgyerek . A nyarat szerettem a legjobban, mert számomra az igazi “birodalom” a kert volt. Nagyapám ebéd után szigorúan, pontosan két órát aludt, no akkor levegőt venni sem volt szabad így én inkább a biztonság kedvéért elvonultam egyedül a kertbe.

Az udvarról a kertbe egy kiskertajtó vezetett, a baromfiak miatt kellett a kerítés. A kert felső szakaszában volt a kút, a méhes és persze néhány veteményes ágyás, többnyire zöldborsó és krumpli. A kút zöld kalapos kerekeskút volt, csörgő zörgő láncos vödörrel és finom hűs, jóízű vizet húztak belőle. A kút melletti nagy vashordóban a vízi bogarakkal játszottam. A vízi csíbort, egy nagy termetű fekete bogarat csak pálcikával piszkálgattam, hogy nehogy megcsípjen. A kutat “támasztotta” egy öreg, göcsörtös őszibarackfa, apró szemű, de nagyon finom barack termett rajta.

A méhes egy titokzatos birodalom volt és a kedvenc helyem lett. A nagyapám többször bevitt oda és magyarázott a méhekről, azt mondta engem szeretnek, mert megtűrnek, nem akarnak megcsípni. Így aztán egyedül is odamerészkedtem. Délidőben, ebéd után a forró levegőben a méhek is lustábbak voltak. Sokszor hosszú ideig mozdulatlanul néztem hogyan járnak ki be a kaptárból.

A méhes alatt szép nagy napsütéses területen mindig eper termett, olyan hatalmas epreket sehol sem láttam, mint a nagyapám epresében, na és az ízük… Az epertermésből is természetesen én kaptam először és a legszebb szemeket. Emlékszem egy öklömnyi példányra. Nagxyapám hozta nagy titokzatosan: Nézd csak kis Melindám, mit hoztam neked! Büszkén mutatta a különlegesen nagy eperszemet. Az eperrel szemben, a kis út túloldalán pedig paprika, paradicsom, zöldbab és néhány tő kukorica  növekedett.  A paprika nagyon kényes, megfelelően kapálni, locsolni kell, hogy szép legyen és teremjen rendesen. Termett, finomat. A paradicsomnak a szárának és a zöldjének a jellegzetes illatára emlékszem. Nagyon szerettem! Amikor még csak néhány szem volt rajta, csak én kaphattam belőle. A kert termő, hasznos  fele képezte a terület jó kétharmadát és egy kis patak volt az elválasztó vonal a hátsó résztől. A patakban mindig volt víz, mikor sekélyebb volt, akkormeg tele volt békalencséve, a partoldala pedig vízi növényekkel és óriási lapulevelekkel. A vízben valami hosszúlábú fürge lények – most már tudom,  hogy vizimolnárkák – olyan mókásan ugráltak, mintha műkorcsolyáznának.

A kert hátsó része maga volt a mesebeli paradicsom, romantikus, hófehérke erdei vadon birodalma sem lehetett szebb. A patak melletti részen még egy sávban marharépa termett az állatoknak, de a többi már a csoda volt. Gyönyörű fű zöldellt mindenütt, mint valami vastag szőnyeg, buja, sűrű és puha és jó illata is volt. A fejem felett összeértek a hatalmas öreg almafák lombjai, mint egy óriási sátor. Bal oldalt elbokrosodott szövevényes öreg málnás terpeszkedett. Nem nyírták, nem ritkították, nem törődtek vele, de mégis mindig találtam benne bőven málnát. Csak úgy szedtem, egyenesen be a számba. Jobb oldalon az almafák alatt egy kis pihenőpad várt, de én jobban szerettem a puha fűben feküdni. Mikor már nagyobbacska voltam, ott olvastam a málnás tövében, még később pedig hanyatt fekve a fűben, az eget, a felhőket bámulva ábrándoztam a Budapesten hagyott első szerelmemről. Majd elfelejtettem, hogy közvetlenül a kerítésen kívül egy jóval nagyobb patak csobogott.

14 éves koromig minden nyarat itt töltöttem, iskola végeztével levittek, augusztus utolsó vasárnapján hazavittek.

Nagyon ritkán, mert városi lánykaként eléggé ügyetlenke voltam, vagy csak nem volt türelmük hozzám, segítettem kicsit a kertben.  Kicsi gyerekkapával addig addig buzgólkodtam, amíg néha a hasznos növény is áldozatul esett. Így aztán hasznos tevékenységem a marharépalevél szedésre és a kacsa pásztorságra korlátozódott. Ez annyiból állt, hogy étkezéskor egy kis madzagos ostorral a kacsák közelében álltam és a tyúkokat kellett elhessegetnem onnan. Nagyon mókásak voltak a kacsák evés közben, mohón ettek, potyogott a csűrükből az étel és sűrün rázogatták emelgetve a fejüket, hogy lecsússzon, közben pedig hangosan fröcsögve, pancsolva itták a vizet. Egyébként az udvart nem szerettem annyira, mert tele volt a baromfinép pottyantásaival, ez nekem nem volt ínyemre, pedig azt akarták, hogy mezítláb járjak, na de abba “bele is pusztultam volna”. Akadt még egy funkcióm estefelé a baromfiak ólba terelgetésében is részt kaptam kis ostorommal. Csak lazán, távolról kellett őket terelgetni. Az az érzésem, hogy én sokkal jobban tartottam tőlük, mint ők tőlem és csak puszta megszokásból besétáltak a helyükre.

A nagyapám háza és a kalandozásaim…

Nagyapám háza egy vastag falú, masszív építésű téglaház volt, rendes cseréptetővel, úgynevezett barokk sárgára vakolva. Két nagy szoba, egy kisebb szoba, egy konyha és egy üvegezett folyosó, így nézett ki eredetileg a ház, azaz ennyit építettek egységesen a normál magasságú tető alá.

Természetesen a házhoz az udvar felől ragasztottak egy nyári konyhát, mellé kamrát és   istállót. Ezek a melléképületek már jóval alacsonyabb, de egy magasságú tető alatt álltak. Kívülről mindenestül az egész L alakot formázott. Megérdemli a gyerekkori emlék, hogy részletesebben is elmeséljek mindent.

Az én gyerekkorom idejére az eredeti konyhából egy nagy kamrát alakítottak ki és igazi konyhaként már a nyári konyhát használták. A konyhában régimódi kukoricacsutkával, hulladékfával, gallyal fűtött saparhelt adta a meleget és azon főzött a nagynéném. A család egész nap itt tartózkodott és tevékenykedett. A kamra lett az átjáró a szobákhoz és a télire eltett élelmiszereket, sonkát, kolbászt, szalonnát, disznósajtot, töpörtyűt, zsírt, lekvárt,  tartottak benne és ott kaptak helyet a polcokon (stelázsinak mondták) a ritkán használt konyhai eszközök, abroszok, kötények, konyharuhák, gyúródeszkák, sziták, nagy lábosok, fazekak, valamint kalucsnik, (férfi hócipő) gumicsizmák, söprűk, kefék, rongyok, egyéb takarító eszközök.

A konyha után következett a kinti kamra, benne egy kis kemencével, az egyik sarkában kukoricadarálóval. A polcokon különböző méretű szakajtók, köcsögök és egyéb cserépedények sorakoztak és vászonzsákokban borsót, babot, lencsét, diót, valamint az állatoknak búzát és kukoricadarát, korpát tartottak. Ott kínálkozott a nyikorgó falépcső, ami a titokzatos fenti világba, a padlásra vezetett. A kamrát a sorban az istálló követi, anyám meséiben még lovak is éltek benne, én talán halványan tehénre is emlékszem, de a számomra ismert és megszokott lakója Mici, a kecske volt. Ezen kívül az éppen kotló tyúkok is mindig itt kaptak helyet a kiscsibéikkel. Igen, az istálló ajtaja felett a kinyúló gerenda tövében fecskék fészkeltek. A nagyapám precíz és gondos gazda volt, a fecskefészek alá mindig szerelt egy olyan tálcafélét deszkából, így nem hullott le sem az ürülék, sem a kis fecskék nem estek ki. Sokat nézegettem őket, a tornác alá olyan gyorsan vágott be az ennivalóval érkező fecskeszülő, mint a villám.

A nyári konyhától az istállóig még eső és hó esetén is száraz lábbal lehetett jönni menni, mert végig tornác húzódott előttük. Nyáron a napsütésben a tornác könyöklőjén érlelődött üvegben a kovászos uborka és oda kerültek még kicsit a napon érni a fákról túl korán lepotyogott gyümölcsök. A tornácpárkány kamra előtti részére kellett tennem a kertben frissen szedett répalevelet, hogy majd valaki felvágja a kacsáknak.

Az istállót támasztotta utolsóként a sorban a sokkal alacsonyabb disznóól. Félénk pesti lánykaként minden nagyobbacska állattól tartottam így a disznóólat messzire elkerültem. A disznóólat még bekanyarodva követte a lármás, mindig zsizsegő kacsanépség alvóhelye és a szemétdomb. Az udvarrész melléképületekkel szembeni részén állt egyik oldalán a tyúkóllal, másik oldalán a számomra rettegett udvari budival a fáskamra. Az udvart a kerttől elválasztó kerítésig már csak az oldalak nélküli, de fedett csűr terpeszkedett az állatok alá alomnak gyűjtött szénával.

A ház a melléképületekkel, az udvar és a kert egy városi kislánynak azért egyrészt egy csodabirodalom volt, másrészt pedig egy az otthoni meleg, szerető neveltetésemmel, azaz nagymamám gondoskodásával ellentétben egy nagyon rideg, szigorú világ volt. Az én lehetőségem, itt pusztán annyi volt, és így szólt az anyai intelem is: légy jó kislány, fogadj szót, legyél csendben.  Akkor szóltam, ha kérdeztek és próbáltam mindent az elvárásoknak megfelelően csinálni.

Az évszaktól és az időjárástól is függött, hogy a kertben bóklásztam vagy egyéb helyeken.

A kamrát, de még inkább a padlást mindenképpen fel kellett fedeznem. A kamrában minden zacskóba, csuporba belekukkantottam, belenyúltam. Tapintással akartam megtapasztalni, hogy melyik termény milyen. A búzaszemeket öntögetni egyik markomból a másikba kellemes érzés volt, a kukoricaszemeket egyik végükön érdesnek, szúrósnak, a borsószemeket, gömbölyűnek gurulósnak, a babszemeket nagyobbnak, súlyosabbnak éreztem. Különös élmény volt ezekben a zsákokban egy városi kislánynak turkálni. A kemencébe is belenéztem, de hamar kormos lett a kezem, úgyhogy otthagytam.

A padlásra a nyikorgó falépcsők miatt kicsit nehezen lehetett hang nélkül fellopakodni, de most már tudom, hogy csak az én óvatoskodásom nagyította fel a zajokat. Egy kisgyerek gyanakvása az ismeretlen miatt és a mesékből kölcsönzött fantázia különös hangulattal ruházta fel a padlást. A cserepeken át beszűrődő fény mindent kicsit titokzatossá tett.  Kellemes félhomály volt, először mindig dobogott kicsit a szívem. Szép, tiszta, felsepert, téglaburkolatú padláson jártam. Nagy, szögletes fa tárolóládákban tartották a lisztet, sokat, talán több évre is eleget. Nem tudtam felemelni a tárolók tetejét, mert túl nehézek voltak, meg féltem, hogy puffan, ha visszaejtem. Mellettük óriási zsákok – lehettek talán 30 vagy 50 kilós zsákok –  tele voltak a tartalék gabonafélékkel, búzával, morzsolt kukoricával.  Csak kívülről tapogatva találgattam, hogy mit rejtenek. Egy sarokban használaton kívüli, meglehetősen viseltes, régi férfiruhákat, csizmákat, kabátokat, mellényeket láttam. Biztos sajnálták volna kidobni, de már örökre ott maradtak. Valószínűleg tönkrement vagy elavult gépekre  vagy szerszámokra is rátaláltam, de fogalmam sincs mik lehettek, azért óvatos voltam, nem nyúltam semmihez. Az egyik sarokban még a pajtán kívül itt is tároltak szalmát, talán azért, mert itt szárazabb lett, mint a szabadban.

A kamrában és a padláson szerzett tapasztalataimhoz jött még a fáskamra kifürkészése. Itt megfordult először minden, amit ki akartak dobni, először ide került a szemét is, mert itt derült ki, hogy mit lehet belőle elégetni még a sparheltban. A farakás mellett nagy halomban száraz kukoricacsutka várt a tüzelésre. Jó gyújtós, úgy ég, mint a papír. A kis zugokban és résekben a farakások között sok mindent találtam. Gombokat, csatokat, szalagdarabokat, anyagdarabokat (nagyanyám egykor varrónő volt) Kincsnek tekintettem azokat a különböző színű és formájú (voltak kékek, zöldek és átlátszók) kis üvegcséket, amikről akkor még nem tudtam, de ma már tudom, hogy szinte muzeális értékű orvosságos üvegfiolák voltak olyanok, amilyenek ma már csak patikamúzeumban vannak. Nem tudom, hogy kerülhettek a farakások rejtekébe, de nem is lényeges, kibányásztam és magamnak eldugtam mindet a kertben, hogy bármikor játszogathassak velük. Ezek voltak a délutáni lehetőségek.

Amikor nagyapám délelőtt a szőlőbe ment, az ebédig tartó idő volt teljesen az enyém, mert a nagynéném főzött és nem figyelt rám. A folyosóról be tudtam lógni a tisztaszobákba. A hálószoba nem érdekelt, hiszen én is ott aludtam. Annál inkább a másik, jóval nagyobb szoba, az ebédlő, vagy ahogy most mondanánk a nappali. Középen tekintélyes masszív asztal állt gobelin terítővel, körülötte kárpitozott, (bordó színű) magas támlájú székekkel. A részben tálaló, részben könyves szekrénynek használt üveges monstrum foglalta el a legnagyobb helyet. A díszhelyen az üveg mögött sorakozott bordó bársony díszkötésben, aranyozott címekkel a híres Jókai összes. (apámnak, majd megszakadt érte a szíve) Mikor már nagyobb voltam, néha beültem oda és találomra olvasgattam belőlük. Az volt a pláne benne, hogy természetesen tiltott gyümölcs volt. Még az üveges részben kapott helyet az ünnepi porcelán és pohárkészlet, valamint a szintén ritkán használt, kímélt abroszok.

Az igazi érdekességekre a szekreter (tálalószekrény) zárt aljában bukkantam. Elég sok különös, nyilván egykor ünneplő, finom anyagokból készült női ruhaneműre leltem. Volt ott szoknya, selyemblúz, stóla, kendők, sálak, hosszú kesztyű, kalapok, muffok, retikülök különböző formákban, csattal, dísszel, gyönggyel. Bizonyára a nagyanyám és a nagynéném kimenős ritkaságait őrizte a szekrény és azt sem tudta senki, hogy még ott vannak. Természetesen felpróbálgattam mindent és a tálaló tükrében illegettem billegettem magam. (Ezt otthon is csináltam, az anyám és nagyanyám ruháival, direkt odaadtak nekem régi ruhákat és csendben eljátszogattam velük.)

Nos, ezek voltak a titkaim, ezután jönnek a félelmeim, mert voltak bőven, a kutya sem törődött azzal, hogy mit érez vagy gondol egy kislány, egy városi kislány…

Egy városi kislány félelmei falun, a Terus

Nagyapám – számomra, mint kisgyermek számára hatalmas-  házában mindig csend volt, de nem megnyugtató csend, hanem mesterséges, megkövetelt, feszült csend. Mindenki azért volt csendben, mert félt nagyapám mindig hirtelen feltámadó haragjától. Szegény öreg nem élt békében sem saját magával, sem a világgal.

Nagyapámat magát nem nagyon mertem megszólítani, mindig az arcát lestem, hogy milyen kedvében van. Az a megtiszteltetés volt osztályrészem, hogy egy asztalnál ültem vele, azaz az asztal oldalsó, rövidebb oldalán, belül a fal mellett volt az én helyem. Itt kezdődött a napi bajok első felvonása. A közös reggeli. Persze mindig fel akartak erősíteni egy kicsit, így hát kecsketejből kaptam kakaót, vajas kenyérrel. Először is utáltam a kakaót és a tejet is, hát még a kecsketejet, na  ha valaki látott már annál undorítóbbat,ahogy a kakaó felszínén ott úszkálnak a zsírdús kecsketejnek köszönhető kövér,sárga zsírpacnik, az nyugodtan szóljon. A házi kenyeret, hát ahogy vesszük, nem szerettem, de megettem és csak miattam vettek vajat.  Igyekeztem csigalassúsággal enni a kenyeret és mondogatni, hogy csak várom, hogy hűljön a forró kakaó. Valahogy ki kellett várni, hogy nagyapám befejezze a szalonnázást és kimenjen, akkor gyorsan a moslékos vödörbe került a kakaó. A nagynéném rájött egy idő után, de nem szólt.

A délelőtt folyamán, ha valami hiányzott, előfordult, hogy engem küldtek el egy cédulával vásárolni. Ha ez 10 óra előtt történt, összetalálkozhattam akkori vidéki életem legszörnyűbb rémálmával, a legelőre poroszkáló tehéncsordával. Egyetlen tehéntől is féltem, nem soktól. Nem volt ám ott járda, úttest, meg beton csak a bokáig érő finom por. Jókora porfelhőt csaptak a tehenek, prüszköltem tőle, de ez volt a legkevesebb. Azon igyekeztem, hogy a lehető legjobban szinte beleolvadjak valamelyik kerítésbe. A tehenek elvonulása után már csak a boltban harsányan hangoskodó falubeliek látványával kellett megbirkóznom. Picike kislány voltam, mire észrevett a boltos jó néhány embert előreengedtem. Mikor végre hazaértem, csak legyintettek, hogy biztos elbámészkodtam.

Az ebéd volt az újabb trauma. Nagynéném nagyjából tudta, mi az amit végképp nem tudok megenni, azokat azért ritkábban főzte. Ekkor is a lassú nyammogás – az étel kavargatása, fújdogálása, hogy forró – volt a legjobb taktika. Nagyapám egy idő után befejezte az evést és azzal állt fel, “aztán megedd ám mindet”. Vagy megettem vagy nem, de sosem gyarapodtam egy cseppet sem, inkább akkor, amikor hazavittek és a jó levegő hatása miatt jóízűen ettem otthoni nagyanyám direkt nekem készített finomságait.

A délután azon része, amikor nagyapám aludt az én időm volt, vagy a kertbe mentem vagy a titkos helyekre, de erről már írtam.

Az este volt a legrosszabb. Korán kellett lefeküdni és egyedül. Próbáltam húzni az evést, ami általában hideg vacsora, szendvics volt paprikával, paradicsommal és szívesen is ettem. Ki kellett mennem egyedül még utoljára az udvari vécére. Ősszel és télen már olyankor sötét volt az udvar, hiába vittem az elemlámpát, hiába vittem a söprűt magammal, akkor is szörnyű volt. Nem volt elég a sötét még attól is tartottam, hogy beleesek a túl nagy lukba. (otthon este sötétben már bili volt, amíg kicsi voltam) A mosakodáson is próbáltam nyerni, de sürgettek. Hat és hét között menni kellett, a nagynéném csak bekísért, égve hagyta az Ő éjjeliszekrényén a kis lámpát, ami hozzám alig világított. Hát bizony féltem. Nyakig húztam a dunyhát, alig mozdultam és figyeltem a hangokat a konyhából. A hatalmas ablakokon spaletták voltak és nem húzták be teljesen mindegyiket. A kapu előtt pont egy lámpa állt és nagyon érdekesen szűrődött be a fény. Az utcai járólelők, vagy állatok árnyékai növekvő majd kisebbedő árnyékokként vonultak végig a plafonon a szerint, hogy merről jöttek. Nem tudtam mik azok és mindenféléket képzeltem és persze féltem, de nem tudtam levenni a szemem róluk. Nem aludtam egészen addig, amíg 10 után be nem jöttek a szobába és Ők is aludni tértek. Csak tettettem az alvást. A reggel sem volt jobb, csak kevésbé volt félelmetes, mert akkor világos volt és az élet, az udvar zajait, az állatok hangjait hallottam. Nem volt szabad 8 óra előtt kimenni, pedig sokszor fent voltam, kukorékoltak a kakasok, ugattak a kutyák és nagyapámék sem keltek miattam csendesen.

Azt mondanom sem kell, hogy féltem a disznótól, de az szerencsére ólban volt, féltem az időnként szárnyaival bőszen verdeső, kukorékoló kakastól, hatalmas példány volt, és a libáktól is, volt egy gúnár, az mindig sziszegve szárnyait kibontva rohant felém. Szerencsére a baromfi udvar lakóival szemben volt egy némi biztonságot nyújtó „szerszámom és védelmezőm is”, a söprű. Mindenhová hurcoltam magammal.

Ha kora délelőtt véletlenül a nagyapám elment valahová, akkor jobb volt a helyzet, mert azt ehettem, amit kértem már a reggelinél is és utána óvatoskodás nélkül mehettem játszani, bóklászni a titkos helyeimre..

A Terussal…

A Nagyapáméknál töltött nyaralások legszórakoztatóbb részei a rokonlátogatások voltak. Tercsi nénémmel, vagy ahogy a húgai hívták Terussal. Vásárlás közben mindig betértünk az útba eső rokonokhoz. Ezek a rokonok többnyire az Ő unokatestvérei voltak, akikkel szívesen elpletykálgatott egy kicsit Ő maga is. Pontosabban az elhunyt nagymamámnak az első világháborúban elesett első férjének a családja lakott még szerte szét a faluban. A legjobban (Kelemen) Julcsa nénit szerettem. Vastag hangú, jó kedélyű, termetes asszonyság volt és nagyon szeretett engem, a maga – nekem szokatlan  – harsány módján. Ők több tehenet tartottak és többnyire kis boci is volt az istállóban, amit természetesen megnéztem. Nagyon szerettem az aludttejet, ma is kedves emlékem a Julcsa néni külön nekem félretett aludtteje. Messziről kiabált, ahogy meglátott,

– Gyere, gyere kis bogaram, Julcsa nénéd megtöltötte ám neked a kis köcsögöt, finom aludttejjel.

Az az aludttej olyan remegős, hűvös, friss volt, megállt benne a kanál, a rossz evő kislány eltüntette egy cseppig. A Julcsa néni semmire se volt rest, ha én valamit kívántam, megnéztük a kiskacsákat, kiscsibéket, kislibákat, megfogta nekem a cicát, a kutyát, a kis kecskét, hogy simogassam, nagy türelme volt hozzám. Én meg élveztem az ottani nagyobb törődést és felszabadultságot. Sokszor volt lángos vagy rétes, pogácsa, mindet megkóstoltam,  mert olyan kedvesen, szívesen adta.

Néhány házzal odébb Zsófi néni lakott, egy csendesebb, szerényebb idősebb néni. Itt mindig valami gyümölcsöt kaptam és csak néhány kurta szót beszéltek a nagynénémmel. Zsófi néniről az a szóbeszéd járta, hogy csendőr volt az ura, nagyon daliás, csélcsap ember hírében járt és régen, mikor még élt, nagy házat vittek.

Középtájon állt a bolt. (akkor a falu jobbára csak egy hosszú utca volt) Mindig vártak néhányan a kiszolgálásra és közben beszélgettek. Olyan ott nem volt, hogy két ember szótlanul álljon a sorban. Ha nem voltam egyedül, vagyis nem én vásároltam, szívesen nézelődtem. Vegyesbolt volt, sok mindent lehetett kapni az élelmiszer mellett.  Minden zöld volt, sok zöld fiókra és polcra emlékszem.

A bolt után még betértünk a “fekete” Mariskáékhoz. A faluban sok embernek volt az azonos vezetéknevűek megkülönböztetésére használt ragadványneve. Ilyen volt a “fekete”  (Kelemen) Mariska is, mert volt másik Kelemen Mariska. Mariska néni a Terus unokatestvére volt. Itt élt egy velem egykorú kislány is, a Kismariska. Játszani ugyan tudtam vele, de a tájszólás és a furcsa artikulációja miatt egyetlen szavát sem értettem. Inkább a bátyjával beszélgettem, szakmunkás tanuló lehetett, mert mindig szerelt valamit, értelmes fiú volt és akármilyen kicsi is voltam, válaszolgatott nekem. Nagy gazdaság, nagy udvar, szerszámos kamra, gépek, sok érdekesség volt ott és a fiú mindenféléket mutogatott nekem. Talán hozzá lehetett szokva, hogy türelmesnek kellett lennie a húgához. Mariska néni is mindig kínált valamivel, hol pogácsát sütött, hol lángost, hol palacsintát, hol főtt kukorica, hol pattogatott kukorica került a kis gyerekasztalra. Ha már nem tudtam valamit megkóstolni, szalvétába csomagolták és a kis kosaramban hazavittem. Mindig nagy becsben tartottam az ilyesmit, mert otthon nem volt soha csemege.
Innen már csak hazamentünk, ha csak nem a szőlőhegyre, de az már külön történet. Ha hazafelé találkoztunk szekérrel vagy traktorral, akkor nem volt más dolgom, mint a nagynéném bő szoknyájába bújni. Olyan módon beszélgetni, ahogy otthon a nagymamám vagy az apukám szokott, a nagynéném sem beszélgetett velem, mert nyilván az Ő szemében is “csak egy kislány voltam”.