Category Archives: emlékek…

Emlékek a múltból, a fiatalságomból.

Egy szép emlékű kirándulás…

Általános

Boldog dolgozó koromból egy megszokott társasággal évente kétszer  – akkori munkahelyemről – kirándulni jártunk.

Szombaton reggel nem sokkal hét óra előtt ásítozó társaság gyülekezik az ismerős kék busz körül. Hurrá! Kirándulunk! A csomagokat elnyeli a busz gyomra, a dohányosok egy utolsót szippantanak felszállás előtt, a motor már ismerősen duruzsol míg mindenki elhelyezkedik. Indulunk. Lassan oszlik a kezdeti izgalom, halkan beszélget ki-ki a szomszédjával. A busz komótosan araszol kifelé a nagyvárosból. Kényelmesen hátradőlök és már a gondolatát is élvezem annak, hogy két napra elhagyom a várost, a hétköznapokat, otthon a szegre akasztottam a gondokat, nyitott vagyok a rám váró élményekre, szépségekre és a jókedv bizsergeti minden porcikámat. Gyorsan fogy alattunk az út, körbejárt egy zacskó pogácsa és a búfelejtő, a reggel legfontosabb eseményén az első kávén is túl vagyunk már.

Úti célunk első állomása Herend, a méltán világhíres magyar porcelán városa. Az 1826-ban Stingl Vince által alapított porcelángyár a mai napig manufaktúraként működik. Az épület és a környezet is rendkívül kultúrált. A múzeumi részben kronológiai sorrendben követhető a család, a manufaktúra és a porcelánkészítés története. Magát az üzemet és a porcelánkészítés különböző fázisait is meg lehet tekinteni. Először egy nagyon harmónikus, zenei aláfestésként Vangelis egyik művével készült kisfilmet vetítettek a tehetséges családról, kapcsolatukról a porcelánnal, a különböző porcelánfestő minták eredetéről és a fokozatosan kialakuló világhírnévről. A film után megnéztük az üzemben a különböző munkafolyamatokat. Most értettem meg igazán, mit is jelent a szó „manufaktúra”, nemcsak a munkát, a szervezettségét, a munkavégzés formáját, hanem valami többletet is. Ott mindenki egy kicsit a magáénak érzi azt, amit világszerte a „Herend” szó elhangzása jelent. Ezt a munkát nem lehet puszta megszokásból és munkafegyelemmel csinálni, ide szív is kell, ezt a munkát szeretni és élvezni kell, másképp nem megy.

– Szombat van , Önök miattunk mégis itt ülnek és dolgoznak – szóltam az egyik porcelánfestő asszonyhoz.

– Nekünk ez természetes, azért vagyunk itt, hogy fogadjuk Önöket, megmutassunk mindent a porcelánkészítés részleteiről, amit tudunk és válaszoljunk a kérdéseikre. – mondta a kedves, mosolygós asszony

A csoda tudja, valami ismeretlen jóérzés fogott el, olyan volt az egész rohanó világunkban, mint egy különös sziget. A manufaktúra után benéztünk még az üzletbe is, ott csillogott villogott minden, gyönyörűek és elérhetetlenek voltak a porcelánok, elkápráztatott a hatalmas választék és az árak.

Engem a porcelánkészítés folyamata fogott meg, a légkör, az egésznek a hangulata, a munkahely tisztasága, harmóniája, a dolgozók nyugalma és kedvessége. Azt hiszem a „Herend” márkanév megérdemli azt a hírnevet, ami övezi, különösen így, hogy a megtervezett, reklámokkal alátámasztott világszerte ismerhető arculaton kívül, a hátteret is láttam és az embereket, azt is, ami a lényeg mögött van.

Külön fejezet a kirándulás történetében az őrségi barangolás. Ez a tájegység szellemében és hangulatában egészen más mint az általam eddig bejárt vidékek. A föld süppedése a lábunk alatt, a levegő illata, az elénk szaladó kutya, az állatok hangjai a régi paraszti élet ősi egyszerűségét, nyugalmát idézik. Másképpen mint egy régi templom vagy egy több száz éves festmény, de mégis lenyűgöz a táj különös szépsége. A táj szépsége kifejezés itt nem is pontos megfogalmazás, nem annyira látom inkább érzem a szépséget.

Különös varázslat kerít hatalmába, a szerek között bujkáló szél a múltat idézi, üzen a harangláb, a nádtető, a deszkafalú ház, a szőlőlugas a pici ablak alatt, feltárja titkát a kástu…Nem tudok ellenállni a hangulatnak a szabadtéri falusi múzeum látványa kalandozásra csábítja fantáziámat.

Látom magamat hosszú copfos parasztlánykaként mezítláb rohanni a fűben nyomomban a porta lompos házőrzőkutyájával, majd kamaszként viháncolni a szénakazalban és fejkendős menyecskeként tehenet fejni, baromfit etetni…Minden egyszerű, minden használható és időtálló, természetes és éppen természetességében lenyűgöző.

Formabontóan az Őrség bemutatását nem a megérkezési sorrend szerint kezdtem, mert emlékezetemből a Szalafő-Pityerszeren tett séta, a szabadtéri néprajzi múzeum hangulata a többi elé tolakodott.

Az Örségben első állomásunk Csempeszkopács volt. Itt egy nagyon régi műemléket, egy a XII. század végén román stílusban épült téglatemplomot láttunk. A róla szóló legrégebbi írásos emlékben 1342-ben Szent Mihályról elnevezett plébániatemplomként említik, az azóta egyesült Kopách és Csempesháza, valamint a szomszéd Horpács község temploma volt. Ódon falai középkori falfestményeket őriznek, a barokk korból maradt emléke többek között egy Dorfmeister István által festett oltárkép. Éppen az alapját erősítették, mert megviselték már az elmúlt századok. A templom, befogadóképességét tekintve nagyon kicsi, még ma is miséznek benne. Olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz.

Nem állhattunk meg minden kis őrségi településen, de a busz lassabban haladt, hogy megfigyelhessük a tájat. Elhaladtunk Nádasd, Szőce, Őrimogyorósd mellett, ezen a vidéken van az ősláp, sajátos ritka növényekkel. Egy kis rövid sétát tettünk a Vadása tó mellett. A neve arra enged következtetni, hogy a vadak vízivóhelye lehetett, és az állatok ásták, mélyítették az idők során a tavat. Lehet benne horgászni és fürödni, szálláshelyek épülnek körülötte. Kár lenne ha az idegenforgalom miatt fokozatosan elvesztené természetes szépségét. A tavat elhagyva áthaladtunk Hegyhátszentjakabon, a Vadása tó közigazgatásilag hozzá tartozik.

Figyeltük a táblákat, itt nem utcák vannak, hanem szerek. Ezek a szerek kis domb tetején elhelyezkedő néhány házból álló településrészek. Megálltunk Pankaszon, ahol egy dombon áll az Örség legszebb és legnagyobb szoknyás haranglába. Andráskeresztekkel megerősített fagerendázaton nyugszik a fazsindelyes nádtető. Alatta van a harang. Sajnos nem lehetett meghúzni, mert lélekharangként is szolgálhat, így kegyeletsértő lenne kipróbálni. A harangláb mellett volt egy ház népes baromfiudvarral és a tréfás kedvű kollégák perpatvarba keveredtek a pulykákkal.

Az eddigi őrségi élményeket Őriszentpéteren egy kisvendéglőben megfejeltük Vasmegye jellegzetes nemzeti ételével, a vasi dödöllével, a dödöllét leöblítettük néhány korty sörrel, így teljes volt az élvezet. Őriszentpéter az Őrség legnagyobb települése és központja. A buszból láttuk még Farkasfa tájba illeszkedő, de modern, Makovetz Imre által tervezett templomát, ami azt bizonyítja, hogy hozzáértő kezek nem feltétlenül dúlják fel az ősi táj harmóniáját.

Következő állomásunkon, Körmenden megnéztük a Batthyány kastélyt. Múzeumában egy átfogó helytörténeti kiállítás látható, mely felöleli Vas megye történetét egészen a legkorábban fellelhető emlékektől szinte napjainkig, megemlítve a megye jeles szülötteit és fontos történelmi eseményeit. Nyomon követi a Batthyány család életének legjelentősebb fordulatait. Az én csodálatomat Batthyány Strattmann László élete és munkássága váltotta ki. Híres és gazdag család sarjaként a szegények gyámolítására és gyógyítására tette fel életét. Orvosként és magánemberként is nagyon sokat tett a rászorulókért, nem véletlenül avatták boldoggá a közelmúltban. A kastély a középkori vár alaprajzának meghagyásával épült, láthatók a belső udvarban a régi vár maradványai. Az emeletre vezető lépcsőfeljárót egy Mária Teréziáról készült nagyméretű olajfestmény díszíti, mely a királynőt teljes díszben, lovon ábrázolja. Az első emeleten található egy gyönyörű zeneterem, ami jelenleg házasságkötő teremként működik.

Szombati kalandozásunk Szentgotthárdon a szállásunk elfoglalásával ért véget. A szociális otthonnal szemben, a Vörösmarty Gimnázium és Szakközépiskola kollégiumában aludtunk. Itt a társaság szétoszlott és szabadprogrammal folytatódott az este. Barátnőmmel tettünk egy nagy sétát az éjszakai Szentgotthárdon és söröztünk egy jót egy kisvendéglőben. Szentgotthárdon említésre méltó a barokk nagytemplom és egy, a rajta lévő műemléktábla tanúsága szerint 1734 előtt épült, támpilléres építésű kis templom.

Másnap reggel nyolc órakor indultunk útnak, vasárnap volt, a kisváros még aludt, az utcák néptelenek voltak, mi pedig a korai órában próbáltunk ráhangolódni a folytatásra, az új élményekre.

Egy határmenti településen, Rönökön megdöbbentő élmény hatása alá kerültünk. Szinte az erdőből előbukkanva tárult elénk egy templom látványa és néhány méterre ott volt az osztrák határ. A templom nagyon szép, körbejártuk, majd bementünk és a megdöbbenés itt következett. Az eredetinek a tökéletes mására helyreállított templomban ott sorakoztak a fotók, arról, hogy milyen állapotban volt a templom, amikor megkezdték a szomszédos burgenlandiak kezdeményezésére és anyagi segítségével a helyreállítást. Lehet, hogy keveset láttam még életemben, de műemléket így lepusztulni, ennyire nyilvánvalóan szándékosan is tönkretéve még nem láttam. ( a mennyezete beomlott, a falai düledeztek, növényzet burjánzott a belsejében, a falak összefirkálva málladoztak, egyszerűen hihetetlen! Én úgy gondolom, hogy bármilyen politikai szemlélet is uralkodik éppen, a műemlék, az műemlék marad és az értéket óvni kell…)

Számomra ezután az egyik legkellemesebb meglepetés következett, ugyanis nem tudtam, hogy Ják szerepel az útitervben. A jáki templom hazánk és egyben Európa egyik legcsodálatosabb építészetileg románkori emléke. Az élmény befogadására megfelelően fel kell készülni. A templom a középkorban – földrajzi helyzeténél fogva a környező településekből kiemelkedve egy dombon áll és – erődtemplomként működött. Éppen ezért már a megközelítésekor érdemes figyelni, hogyan tűnik elő a messzeségből és egyre közelebb érve, hogyan lesz egyre fenségesebb és hogyan tárul elénk teljes monumentalitásával, ahogy odaérünk. Méreteiben lenyűgöző, a román építészet valamennyi jellemző stílusjegye gazdagon megtalálható rajta. Nem tudom, honnan nálam ez a „szerelem”, de valahányszor látom nem tudok betelni vele, ódon sötét falai között lépkedve elfog valami megmagyarázhatatlan áhitat. Szomszédságában áll a hozzá tartozó kápolna, kőkerítésén pedig Krisztus szenvedéseinek stációi vannak domborművekbe mintázva.

Rönök és Ják szépségén elmerengve egy hosszabb ejtőzés következett a buszon, most már Sopron felé haladtunk. Itt a társaság kettévált, néhányan átmentünk Ausztriába, akik pedig nem hoztak útlevelet, azok Sopron város nevezetességeit tekintették meg. A korábbi szomorkás idő is megváltozott, kisütött a nap, gyors és zökkenőmentes ügyintézés után Kópházánál átléptük a határt. Egy nagyon látványos, hegyes- völgyes útszakaszon haladva megcsodálhattuk az Alpok-aljai tájat. Nem győztük kapkodni a fejünket, jobbra-e vagy balra nézzünk.

Burgenlandban első állomásunk Liszt Ferenc szülőháza volt, magyarul Doborjánban vagy Raidingben. A takaros kis ház múzeuma be volt zárva, ( nem volt nagy baj, mert legtöbbünknek nem volt eurója ) az ablakokon kukucskáltunk be és láttunk néhány relikviát.

Az utca elején álló templomba viszont bementünk. Külsejéről megállapítottam, hogy édestestvére a szentgotthárdi támpilléres templomocskának, ami építésének dátumát tekintve stimmelt is.

Ezután következett Wienerneustadt, magyarosan Bécsújhely. Itt egy hosszabb, legalább másfél órás sétát tettünk, végigmentünk a városka sétálóutcáján. Kénytelen vagyok ismételni önmagam, itt is egy fantasztikus templom uralta a város főterét. A méltóságteljes román stílusú külső egy csodálatos barokk belső teret rejtett, belépve egészen más tárult az ide először látogató szeme elé, mint amire kívül állva számított. Többek között fenséges márványszobrokban, gazdagon aranyozott díszítésű oltárképekben, faragott padsorokban és egy régi orgonában gyönyörködhet a szemlélődő. Sok szép régi templomot láttunk utunk során, de ezt nem lehet megunni! A templom térre néző falán egy nagy katonaszoborral állítottak emléket egységesen az első és a második világháborúban elesett hősöknek.

Körbesétáltuk az egész teret, tele van szépen karbantartott műemléképületekkel, a legrégibb felirat, amit egy homlokzaton olvastam 1585 volt. Sétánk során már nemcsak a nevezetességeket néztük, szemügyre vettük a kirakatokat és kíváncsian számolgattuk az eurót tekintve alapul, hogy „mennyi is az annyi”.

A „szomszédoknál” tett látogatás után Sopronban felvettük az ott maradókat és élményekkel gazdagon csendes zeneszó mellett, halkan beszélgetve utaztunk hazafelé. Még egyszer megálltunk a szokásos nyújtózásra és alig ocsúdtunk fel máris Budapest ismerős fényei integettek a sötétből.

Budapest, 2002. február 26.