Szösszenetet… régi írások

szösszenetek

Kutya – macska barátság…

Ott kezdődik a történet, hogy három háziállatunk van. Két egyszerű házicica, őket nagyon piciként találtuk, nagyjából egy éve. A sarki kuka elől másztak elő esőben, keservesen nyávogva és otthonra találtak nálunk. Az egyik fekete, borostyánszemű, sokkal kisebb, mint a másik, ő a cicalány, Zsepi névre hallgat. Igen, komolyan hallgat a nevére, hívásra jön, mint egy kutya, visszafordul, felkapja a fejét, követ, ölbe ugrik. Nagyon kedves, de nagyon vagány és határozott cicalány, sőt szép is. A másik cica fekete-fehér tarka, több benne a fehér és zöldszemű, a Nyafi, – mert mindig nyávog és megszólít –  a kandúr. Mindkettőt egy szerencsés állatmenhelyi akció alkalmával ivartalaníttattuk, így aztán nincs gond velük, nem csavarognak. 

A kutyánk egy másfél éves pulifiú. Ő az elpusztult nagyon kedves, szeretett kutyánk után került hozzánk, nem akartuk, főleg én kutya nélkül hagyni a házat, itt a nagy csendben szeretem, ha jelez egy kutya. Az interneten találtam, ajándékba kapható, örökbe fogadható kutyust keresve, a fényképe után nagyon megtetszett. Mi átneveztük Kópé-nak, mert az eredeti neve egyáltalán nem illett örökmozgó, vehemens, izgága természetéhez. Kópéról eleve annyit tudtunk, hogy cicával osztozott az ottani kerten és jól meg voltak. Úgy gondoltam nyilván csak idő kérdése, hogy hogyan alakul majd itt nálunk a kutya – macska barátság.

Azt mondanom sem kell, bármennyire is meglepő, hogy a kis fekete cica a főnök. Ő azonnal úgy gondolta, ha már a másik kutyával is képes volt összebarátkozni, akkor az új jövevénnyel is megoldja ezt a problémát.

Természetesen a cica kezdte a barátkozást. Esze ágában sem volt elfutni, ha Kópé kergetni kezdte, csak megállt, szembe fordult a kutyával és nézte, majd engedte, hogy szaglássza. Pár nap múlva már dorombolt a kutyának, átbújt a lábai között és hempergett előtte, engedte, hogy szagolgassa, sőt bozontos bundáját kapkodta a lábaival, játszott. Később pedig egyre gyakrabban dugták össze az orrukat üdvözlésül, nyalogatták egymást és minden reggel közösen várták a reggelit a lábam körül. Nyafi cica ebben az egész barátságban nem igen vesz részt, tartja a távolságot, néha még mindig fut a kutya elől és keményen odapofoz, ha szaglássza, de azért már lazul a tartózkodása.

Pár napja jöttük rá, hogy Zsepi és Kópé barátsága már igazán megpecsételtetett. Este a cicák vadásznak, játszanak. Egyik nap Zsepi egy óriási cserebogárral jelent meg a nappaliban és letette Kópé elé, de azért vigyázott, hogy meg ne szökjön. Megmutatta neki, hogy kell vele játszani. A kutyának tetszett a dolog, így egy darabig közösen játszottak, majd a cica kiment ott hagyva barátjának az ajándékot. Még aznap behozott egy kicsi békát is, ez nem érdekelte a kutyát, én meg meglehetősen pánikba estem tőle.

Ma délelőtt újabb fejlemény történt. A cica madarat fogott, behozta, mutatta mindenkinek, de nem engedte el. Kutya barátja érdeklődve közeledett, erre morogva, maga után vonzva az érdeklődő kutyát kirohant a zsákmánnyal. Megnéztem őket. A cica tartotta a madarát a kutya hol közelebbről, hol távolabbról szemlélte, szagolgatta, de nem vette el és nem nyúlt hozzá. A cica időnként elengedte, de mihelyt rámozdult a kutya, rátette a mancsát, aztán én ott is hagytam őket. A madár annál már nagyobb zsákmány volt, hogy a kutyusnak ajándékozza, de azért megmutatta neki és eltűrte a közvetlen közelségét. Nem tudom, hogyan és hol intézték a továbbiakat, de nem találtam egy szál tollat sem. Legutoljára a tornácot kellet a tollak miatt felsöpörnöm.

Ebéd után a Zsepi cica elégedetten gömbölyödött a szokásos helyére, a fotel sarkába. Kópé egy darabig nézte, aztán felugrott mellé. Eltátottuk a szánkat, együtt már játszottak többször is, de még sosem feküdtek együtt. Kópé egy darabig helyezkedett, nyalta a cicát, a cica pedig dorombolva, gyúrkálva őt, egyik sem ugrott le. Nemsokára megtalálták a megfelelő pozíciót és most is békésen alszanak együtt a fotelben. 

Kész, létrejött a tökéletes barátság, ez már biztos. 



Tücsök kutyáról…2010.

 

Nagyon szeretjük a Tücsök kutyánkat! Végérvényesen, szinte, mint egy gyerek vagy játszótárs, úgy hozzánk nőtt ez a kifejezetten emberközpontú kis jószág. A férjem szerint kiemelkedően jól alkalmazkodik a gazdáihoz és nem csak véletlenül neki sikerül minden, hanem nagyon akar okos és ügyes lenni.  Igyekszik megfelelni, figyelni ránk, mindent elkövetni, hogy megdicsérjük, jutalmazzuk, szeressük. A legnagyobb jutalom neki a simogatás és a játék.

Ha meglátom bárhol elolvasom Csányi Vilmos etológus cikkeit, írásait, Ő különösen sokat foglalkozik a kutyák viselkedésével és (a férjemmel együtt) állítja, hogy sokkal többet tudnak és sokkal többre képesek annál, amennyit képzelünk róluk. Ezt egyre jobban így érzem én is.

A mi kutyánk, Tücsök egy hét éves törpe uszkár, annyira ismer már minket és annyira “feltérképezte” már az életünket, minden rezdülésünket és a szokásainkat, a mindennapjainkat, hogy nem csak képes tökéletesen alkalmazkodni hozzánk, de ha olyan kedve van képes bennünket “irányítani”, azaz keresztül vinni az akaratát.

Egészen pontosan el tudja fejmozdulatokkal, farkcsóválással, a helyszínre szaladva, hogy hol és mit akar.

Alkatához és méretéhez képest nem gondolná az ember, hogy mennyire  tud védelmezni, óvni az általa ellenségnek érzett személytől, állattól. A szelíd, aranyos szobakutyusból egy pillanat alatt harcias őrző- védő ebbé változik. Valószínűleg konkrétan támadni képtelen lenne, de olyan vészjóslóan és harciasan tud ugatni é morogni, hogy ha nem látja valaki, hirtelen még jóval nagyobb kutyára is gondolhat.

Látványosan aggódik és sajnálja azt, akinek a családból éppen valami baja van, vagy beteg és a rosszkedvet is remekül érzékeli. Figyel, őriz, vigasztal.

Amikor legutóbb hirtelen becsípődött a derekam és hangosan jajgatva rogytam a fotelba, azonnal az ölemben termett, dugta a kis fejét a mellkasomhoz, halkan nyöszörgött és nyalogatta a kezemet, “mi történt gazdi, mi bajod van, mi fáj, mit segítsek”, alig tudta a férjem levenni az ölemből. Napokig figyelt. Kísért mindenhová, komolyan aggódva nézett rám és minden nyögésre felkapta a fejét. Ha lefeküdtem,  mert már sehogy se jó, odafeküdt szorosan mellém és el sem mozdult.

Amikor egy éve a férjem a kórházba került, még akkor is a lábánál őrködött, amikor már a mentőorvos végezte rajta a szükséges vizsgálatokat, pedig amúgy bizalmatlan az idegenekkel. Hazakerülése után pedig a lábadozás, erősödés ideje alatt, legalább egy hónapig szemmel láthatóan figyelte a kutya a gazdit. Most már tudom, ha a kutya el nem mozdul mellőle, akkor valami baja van, csak letagadja előttem, elég egy fejfájás, a kutya tudja.

Amikor a gyerek lázas beteg volt és fent aludt a szobájában, a kutya a lábánál feküdt és mihelyt felébredt lerohant és jelezte, hogy felébredt, toporgott, forgott maga körül és körülöttem, mintha mondaná “csinálj valamit, nem figyelsz felébredt..felébredt. “.

(A gyerek születésekor még egy spánielem volt. A férjem nem engedte a szobába, de a kutya mégis nagyon szerette a gyereket, (bavallom, én mindig beengedtem amikor nem volt otthon és ezt a kutya pontosan tudta, egyébként meg soha nem nyúlt a babához, nem is ment hozzá túl köze se, csak vigyázott rá) folyton a szobaajtó sarkában feküdt, míg én főztem a konyhában. Mihelyt a baba a szobában megmozdult, vagy megszólalt jött a kutya és húzott a szoba felé.)

Azért mindez fantasztikus!

Olvastam már rákot és a szívinfarktus közeledtét kiszagoló, megérző kutyáról, (állítólag a vészhelyzet, ijedtség miatt emelkedő adrenalin szintet érzi meg)aztán ott vannak a vakvezető kutyák, az sem kis dolog és a mozgássérülteket segítő kutyák. Az ember mindig elcsodálkozik, aztán pláne akkor, amikor a saját kis kedvencén tapasztalja ezt a mérhetetlen ragaszkodást, segíteni akarást.

A kutyán kívül még a ló a másik állat, ami nagyon izgat, aminek szintén szeretném jobban megismerni az emberhez fűződő viszonyát.

Egyáltalán az egész etológia egy nagyon érdekes tudomány. Akkor kezdtem igazán érdeklődni iránta, amikor először hallottam, olvastam Conrad Lorenz professzor vadlibás kisérletéről, amivel az imprinting fogalmát magyarázta.Több szép illusztrációkkal teli könyve van a könyvespolcunkon.

Visszatéve Tücsökre, a ragaszkodása, zsarnoksága behatárolja a nálunk tartható állatok számát, azaz csak egyedül a Tücsök kutya.

Kaptunk egyszer egy kiscicát, szerettem volna az egerek miatt macskát is. Vissza kellett adni, mert Tücsök az első másodpercben lerohanta, felkergette a barackfára és estig őrizte a fa alatt, ha megmozdult a macska azonnal ugatott.  Azt viszont egész télen békésen tűrte, sőt bámulta, az ablakban ülve, hogy tőle másfél méterre jöttek mentek az etetőben a madarak. A rigónál nagyobb madár már megugatandó.

Nagyon nagyon hosszan lehetne még erről írni, de ennyi most elég.



Hangulat…

Még csak délután négy óra van, mégis ha kinézek az ablakon, minden mozdulatlanságba dermedt, csendes és, szürke. A párában alig látszik a szemben álló ház, elültek a madarak, az utcán egy lélek sem jár. Ha nagyon figyelek, csak akkor látok egy egy vízcseppet lecsurranni lustán az ereszről. Minden erőlködés és szándék nélkül Juhász Gyula egy szép sora ötlik eszembe “Hálót fon az est, a nagy, barna pók…” Hihetelenül békésen és észrevétlenül készölődik itt az alkony. Megáll az idő, nem mozdul semmi és senki, csak a szürkeség kúszik egyre közelebb és közelebb a kertben.

A nappali bágyadt fényben úszik, leginkább a háttérként halkan szóló tévé és a fejem fölötti kislámpa, no meg a számítógép világít. A kutya sziluettje halványan látszik a föggöny mögött. A kandallóban a tűz mindig ég, barátságos meleget sugároz. A gondolataimba merülve a tévét nem is hallom, azt érzékelem, hogy béke van, csend van, a gondolatok olyan háborítatlanul és élőn kergethetik egymást a fejemben, mintha személyek, szereplők lennének egy szindarabban. Ilyenkor minden olyan egyszerű és világos, minden olyan, mintha csak életre kellene kelteni, azaz kiküldeni a képzeletbeli szereplőket az élet színpadára és cselekedni. Elképesztő, hogy percben vagy órában mérve mennyi idő képes így eltelni, alkonyati hangulatban ábrándozva, belerévedni egy olyan világba, ami ugyan félig valóságos, félig az álmok szülötte, de valahogy olyan, ahol minden sikerül.

Egyszercsak reccsen a padló, halkan, öregesen nyikorog a falépcső, felugrik és táncot jár a kutya, jön le a párom a délutáni szunyókából. Leül a fotelba, előveszi az újságot, zörög a papír, hallom a szemüvegtok kattanását, kézbe veszi a távirányítót, csatornát vált… a kutya már tuszkolja a labdáját a kezéhez… ismerős neszek…

Aztán gondolataim csendjéből ébredve, egyszercsak hallom a jól ismert, mély hangot, szinte csak suttogva: … Gyere ide…na gyere már ide… és nyúlik felém a keze… felállok, odamegyek… tessék, itt vagyok… semmi, semmi különös, csak meg akartalak csókolni…

Aztán megtörik a varázs, kúszik tovább az este, beszélgetünk, nevetünk, nézzük a tévét, kutyázunk, múlik a nap, az élet… Ilyen egyszerű.

A párhuzamosok…

Fényesen sütött a nap. Az álmos, szürke, eseménytelen kis állomáson két vonat vesztegelt immár egymás mellett. A személynek be kellett várnia a gyorsot, itt fogja megelőzni.

A két vonat között leszálló utasok siettek, alig várták, hogy kiérjenek az útra.

Az egyik vonat teljesen lehúzott ablakában könyökölt a lány. Barna haját összeborzolta a tavaszi szél, ahogy forgolódott jobbra balra fehér blúza alatt meg megfeszültek formás keblei, pajkosan mosolygós szemei a szemközti ablakra szegeződtek.

A másik vonat ablakában izmos karján feltűrt kockás ingben álldogált egy férfi, homlokába hulló fekete tincsei alól, egy fémkeretes szemüveg mögül kíváncsi szemek villantak a lányra.

Egyikük sem moccant, arcizmaik se rezdültek, nem szóltak egy szót sem, csak nézték egymást.

Nézték egymást, egészen addig amíg apró rándulásokkal, lassan hosszadalmasan a gyorsvonat el nem indult az állomásról. Ahogy távolodott a vonat, a férfi kihajolt és egy tétova mosollyal, karját lengetve búcsút intett a lánynak.

A lány visszaült a helyére és elgondolkozva nézte a tájat. Észre sem vette, hogy az ő  vonata is a végállomásra érkezett. Felocsúdott, leszállt, könnyű csomagját lóbálva kényelmesen ballagott a kijárat felé, ahol hirtelen megpillantotta a férfit.

– Csak nem rám vár? – vetődött fel benne egy röpke pillanatra a kérdés.

A párhuzamosok találkoznak a végtelenben. – ez jutott eszébe és elmosolyodott.

Magyar táj magyar ecsettel…a hazai táj

Remélem, elnézi nekem a kedves olvasó, hogy most egy írás erejéig kicsit lokálpatrióta leszek. Hét éve lakom természet közelben és lenyűgöz a táj, a természet szépsége, nem tudok betelni vele. Összegyűjtöttem egy kis csokorba néhány írást, egy-egy pillanatról, rövid sétáról szólnak, a Szentendrei szigethez és közelebbről Kisoroszihoz fűződnek.


Tavasz van, gyönyörű…
Végigsétáltam szép lassan a faluba vezető úton egyik napfényes délelőttön és a természet hangjait és jeleit figyeltem. A cinkék vidáman és változatosan énekelnek, a verebek csapatostul járnak, csivitelésük már már “csatazaj”, a rigók már párosával kergetőznek, fütyörésznek a bokrok között, a harkályok egyre nagyobb erővel kopogtatják a fák ágait és a vadgalambok is igen csak búgnak.
A kapu előtt elterülő füves járda kicsit megkopottan, de sápadt zöld maradt a télen is. Most rendíthetetlenül bújnak az új fűszálak, “magabiztosan,” az életet akarva.
Egy pici csodával is találkoztam, egy védettebb helyen, egy bokor tövében egyetlen tő, egy szál százszorszép didereg a szélben. Néhány kicsi levélke között kuporog, pici rövid száron, olyan megható így egyedül.
Később aztán nehéz lesz ilyen pontosan követni az “eseményeket”, mert a továbbiakban igen hevesen fog kivirulni a termés



Zápor után…

Mert ugye a növények, fák, füvek, virágok örülnek az esőnek. (van aki jól tűri az esőt, sőt szereti, én nagyon nem szeretem ha mindenem vizes, mindenhonnan víz csorog rám és nem szeretek esernyőt tartani sem) Szóval kényelmesen sétáltam hazafelé. A levegőnek nagyon friss eső és földszaga volt. A csendben jól hallottam, hogy a fákon mindenütt esőcseppek neszeznek. Szinte látni véltem, hogy kéjesen nyújtózik a természet. Felfrissülve húzza ki magát minden faág, minden zöld levélke, minden fűszál és virág. Megálltam, hogy jól megnézzem a mindenütt csillogó esőcseppeket. Arra voltam kíváncsi, bár a tudományos magyarázatát ismerem, hogy miért nem gurulnak el a cseppek és meddig bírják egy egy fűszálon csücsülve, mikor pukkadnak ki, mikor folynak szét. Sokáig bírják,  csillognak huncutul, talán egészen addig, amíg a nap fel nem szárítja őket?
Amikor néhány perc után a nap kezdi kifejteni szárító, párologtató hatását, akkor lesz a legélvezetesebb a séta. mert meg, megcsap a virágillat. Ahogy haladok, mint valami fuvallat érint meg időnként hirtelen egy egy illathullám. Sok virágzó gyümölcs és díszfa és rengeteg gyönyörű díszkerti virág van ilyenkor a környéken. Kora nyári virágköntösben pompázik az egész falu.
3.
Valahányszor végigmegyek a faluba vezető úton, mindig megajándékoz  új szépséggel a táj.
A focipálya mentéről nézve a legteljesebb a táj, mert egy darabig nincsenek sem házak, sem bokrok, sem fák így nem zavarja semmi a távlatokat.
Ezután már csak azt figyeltem, hogy a faluhoz közelebb érve, hogyan változik, bomlik egyre több részletté a kép, hogyan lesz egyre kisebb a távlat, a végtelen. Először háttérben a lombokkal csak a templomtorony látszik, aztán előbukkannak a háztetők, végül a házfalak, a kertek és az út is látszik…
Visszafelé akkor a legkedvesebb kép, amikor a dombtetőről meglátom a házunk téglavörös tetejét kibukkanni a tuják koronái közül, a mögötte sárgálló fűzfát és a hívogató barna kerítést.


Béke égi csendje…nyáresti hangulat…

A szemközti hegyeket még simogatja a napfény és fénycsíkokat rajzol a focipálya füvére. A hegyek feletti végtelen kékségen kis sportrepülő húz át, alig hallani a hangját. Néha még felbúg egy fűnyíró motorja és egy-egy autó tűnik tova a főúton, mégis csend van. Olyan nagyon jóleső,  békés, nyugodalmas, nagyon kellemes, mégis élettel, vidámsággal teli csend. Csak a madarak éneke töri meg. Ők már az alkonyati nótát fujják, lágyabban, csicsergőbben, mint a nappali éneket. Lassan haladok sétámmal és élvezettel figyelem az alkonyatra készülődő tájat és a falu rezdüléseit.
Aztán hirtelen megtörik a varázs, felbúg a motor, a kis hajó lassan közeledve utat vág a vízen, hullámokat kavar maga után. Megérkeznek a hazatérők, élettel, beszéddel telik meg a csend.




Fények…

A következő történet, szintén a napról, a sugarak játékáról szól.
Elmeséltem a fiamnak, mondott is rá valami fotós szakkifejezést, amit persze nem jegyeztem meg. Ezek szerint csak nekem volt eddig ismeretlen a látvány.


Őszi táj…

Amikor egyedül megyek a révhez mindig megállok a kiskikötő korlátjára támaszkodva szemlélődni, gyönyörködni, mert nem lehet betelni a táj szépségável. Délután 3 óra volt a nap szemből, középről sütött, így mindkét oldalról szinte egyformán világította meg a vizet és az egész tájat. Ha jobbra néztem a régi kikötőpallón tollászkodó és körülötte úszkáló kacsákat láttam, távolabb a kanyar íve csillogott és a két part fáinak zöldjén pihentek a napsugarak. Ha balra néztem egy férfit láttam, aki a vízparton pihent, mélázva nézte a vizet, úgy tűnt elkalandoztak a gondolatai. A szemközti part fái, bokrai még dúsak és zöldek voltak, a néhol előbukkanó sárga leveleket az én rövidlátó szemem még messziről nem érzékeli. Az ősz színei még nem láthatók teljes pompájukban, de nem sok idő kell hozzá, hogy aranyló narancsba, rozsdabarnába öltözzön a világ.
7.
Vasárnap csodálatos napsütés volt, igaz őszi verőfény. Rávettem a páromat, hogy délfelé kisétáljunk a kutyával a Nagy-Duna partjára, a kedvenc ártéri rétemre. Gyönyörű hely ám, az évnek bármelyik szakában, mert mindig másért szép. Ez az út jó mésfél kilométer könnyű séta. A kutya is nagyon élvezte, végig csaholva ugrándozott körülöttünk.
8.
Fantasztikus élményben volt részem tegnap este. A fájós lába miatt már ki tudja mióta, most először megszólalt a párom, ” öltözz fel jól és menjünk sétálni”. Este fél tízkor, jól beöltözve elindultunk a kutyával sétálni. A hőmérő -11 fokot mutatott, a levegő félelmetesen erős és tiszta volt, az égen ragyogtak a csillagok és a lábunk alatt úgy ropogott a hó, mint gyermekkoromban. A behavazott táj nálunk nagyon szép, mert télen is alig látni kopasz fát, sok a fenyő, a tuja és a többi egyéb örökzöld. A magas fenyőfákra, a különböző formájú bokrokra és az elszórtan megbújó háztetőkre telepedett hó olyan, mintha egy gyönyörű, könnyű, fehér bunda borítaná a tájat. Nem volt senki az utcán, csak mi. A kutya boldogan szaladgált, bohóckodott a hóban, nagyon élvezte a késői sétát. Tettünk egy kört, ahogy nyáron is szoktuk. A lámpák fénykörébe érve a szűz hó, a sok ezer apró kristály úgy csillogott, mintha gyémántszőnyegen lépkedtünk volna. Beszélgetésünk folyamán a lélegzetünk óriási felhőkként gomolygott ki a szánkon. Nagyon jól éreztük magunkat, a gyerekkori nagy szánkózásokat emlegettük és belekiáltottunk a csendbe, mint a gyerekek. Talán húsz percnyi séta után kipirosodott arccal és orral tértünk haza a meleg szobába.
Talán azért, mert a mellett, hogy élveztük a táj szépségét, a friss levegőt, a havat, abban a néhány percben a hókristályok tükrében a múlt rejtekéből ránk ragyogott a gyermekkor emléke, naivsága, szépsége.


Írott anzix…

Valahányszor végigmegyek a faluba vezető úton, mindig megajándékoz  új szépséggel a táj.

Az időjárásjelentés hűvösebbet ígér az elkövetkező napokra, ezért az ég közepesen felhős és erős, de meleg szél fúj.

A focipálya mentéről nézve a legteljesebb a táj, mert egy darabig nincsenek sem házak, sem bokrok, sem fák így nem zavarja semmi a távlatokat.

Mikor odaértem éppen úgy sütött a nap, hogy egy nagy felhő mögül a sugaraknak csak néhány nyalábja szabadult ki. A szemben lévő dombok és   Nagyvillám árnyékba borult és a kibukkanó sugarak, mint egy reflektor fényesen világították meg csak a Visegrád hegyet. Éles volt a kontraszt a fénylő hegycsúcs és a környezete között. Lenyűgöző látványt nyújtott így a táj. Csak néhány lépést téve, a kanyarba értem és ugyanezek a sugarak a felhő haladtával már a két hegy ölében hirtelen előbukkanó várat világították meg egy pillanatra, egyetlen fénycsóvával. Valóban csak egy exponálásnyi villanás volt az egész, elmúlt a pillanat és a varázslat, mert elvonult a felhő és a nap fénye hirtelen végigömlött az egész tájon.

Ezután már csak azt figyeltem, hogy a faluhoz közelebb érve, hogyan változik, bomlik egyre több részletté a kép, hogyan lesz egyre kisebb a távlat, a végtelen. Először háttérben a lombokkal csak a templomtorony látszik, aztán előbukkannak a háztetők, végül a házfalak, a kertek és az út is látszik…

Visszafelé a legkedvesebb kép, amikor a dombtetőről meglátom a házunk téglavörös tetejét kibukkanni a tuják koronái közül, a mögötte sárgálló fűzfát és a hívogató barna kerítést…

Van különbség, 30 év…(2010.)

1979. 12. 25.Karácsony este

Fiatalok voltunk, akkor kaptunk lakást. A másik szobában édesdeden aludt 5 hónapos kisfiúnk. Szép este volt, égtek a színes égők a karácsonyfán. A körülöttünk lévő lakásokban is boldogság uralkodott. Mindenki fiatal volt a közelünkben és mindenki új lakásba költözött. A sok fiatal pár berendezkedett, örvendezett és talán az első igazi önálló karácsonyát töltötte.
Este 10 lehetett, amikor kintről hangokra lettem figyelmes. Félrehúztam a sötétítőt és kinéztem az erkélyajtón. Hullott a hó, de nem akárhogyan, fantasztikus, kövér, dús pelyhekben, olyan volt mintha drága égi tollpaplant rázogatott volna valaki odafönt. Nem csak esett a hó, hanem gyönyörűen esett. Odalent (mi a 10.-en laktunk) élénkült az élet. Egyre több és több boldog fiatal pár szaladgált, kurjongatott, hógolyózott a házak közötti téren. Különleges hangulata volt az egésznek. Boldogság, fiatalság, karácsony, hóesés és vidám, harsány örömködés. 
Én az örök kis  lelkes, energiabomba odapattantam  a férjem elé, aki a fotelban ülve, pizsamában nézte a tévét és elkezdtem rángatni –
Gyere, gyere már, nézd milyen klassz, gyönyörűen esik a hó, mindenki lent van… húúú…
Tudod mit, menjünk le mi is! Így lelkesedtem.
Erre a férjem rám nézett olyan tekintettel, mintha súlyosan elment volna az eszem és visszaülve a karosszékbe, lakonikusan csak ennyit mondott – Te, noormááliis vagy?!
Átmentem a másik oldalra a gyerekszobába és még sokáig bámultam a csendben a hóesést.

2009. 01. 09.

Séta a hóbanFantasztikus élményben volt részem tegnap este. A fájós lába miatt már ki tudja mióta, most először megszólalt a párom, ” öltözz fel jól és menjünk sétálni”. Este fél tízkor, jól beöltözve elindultunk a kutyával sétálni. A hőmérő -11 fokot mutatott, a levegő félelmetesen erős és tiszta volt, az égen ragyogtak a csillagok és a lábunk alatt úgy ropogott a hó, mint gyermekkoromban. A behavazott táj nálunk nagyon szép, mert télen is alig látni kopasz fát, sok a fenyő, a tuja és a többi egyéb örökzöld. A magas fenyőfákra, a különböző formájú bokrokra és az elszórtan megbújó háztetőkre telepedett hó olyan, mintha egy gyönyörű, könnyű, fehér bunda borítaná a tájat. Nem volt senki az utcán, csak mi. A kutya boldogan szaladgált, bohóckodott a hóban, nagyon élvezte a késői sétát. Tettünk egy kört, ahogy nyáron is szoktuk. A lámpák fénykörébe érve a szűz hó, a sok ezer apró kristály úgy csillogott, mintha gyémántszőnyegen lépkedtünk volna. Beszélgetésünk folyamán a lélegzetünk óriási felhőként gomolygott ki a szánkon. Nagyon jól éreztük magunkat, a gyerekkori nagy szánkózásokat emlegettük és belekiáltottunk a csendbe, mint a gyerekek. Talán húsz percnyi séta után kipirosodott arccal és orral tértünk haza a meleg szobába.Miért is volt akkora élmény ez a séta?Talán azért, mert a mellett, hogy élveztük a táj szépségét, a friss levegőt, a havat, abban a néhány percben a hókristályok tükrében a múlt rejtekéből ránk ragyogott a gyermekkor emléke, naivsága, szépsége.

Holtomiglan – holtodiglan…(2010.)


Volt egyszer egy “asszony”. Egy nagyon szerencsés asszony. Jól berendezett életet élt, páratlanul figyelmes férje, engedelmes, jó fia egész életében minden kívánságát teljesítette. Szép, rendezett otthonuk volt, amit a férje szinte saját kezével építgetett. Az asszonyról mindenki úgy tudta, kímélnie kell magát, mert gyerek kora óta beteges. A család és a környezete nagyon figyelt, hogy kíméljék, ahol csak tudják. Neki mindig igaza volt, mert ha nem, ments isten rosszul lesz, megárt az izgalom a szívének, a cukrának, az idegeinek…

Dolgozni, azaz inkább munkahelyre járni szeretett, a közvetlen munkatársai ott is a feltétlen szolgálatára álltak, óvták a széltől is és dolgoztak helyette, ha “nem volt jól”. Talán erre mondják, hogy életművész….

Volt egyszer egy “ember”. Bonyolult sorsot szabott neki a véletlen. Egy életen át egy érzékeny, beteges aszonynak viselte gondját. Fáradhatatlan volt, precíz, pontos. Dolgozott, háztartást vezetett: vásárolt, főzött, takarított, még vasalt is. 
Mindezt azzal a reménnyel tette, hogy ha már Ő nem tehet mást, majd a fia másként élhet. Tévedett, nem volt elég erős, “elengedte”, nem volt ereje küzdeni a fiáért. A fiú ott ült az anyja mellett a sámlin és beszélgettek, a fiú az anyját kísérte, a fiú az anyjával vásárolt, a fiú az anyjával…

A férfi elvesztette a fiát, pedig a házimunka közepette egy ideig még arról ábrándozott, hogy majd tanítgatja, együtt barkácsolnak a kis műhelyben, biciklizni mennek a fiával, együtt felássák a kertet…sportolnak…férfit nevel a fiúból…

A fiú a kivülálló szemével nézve átlagos, rendes, hétköznapi ember volt. Talán túl rendes is. Aki vette a fáradtságot, hogy közelebbről megismerje, – mert zárkózott, merev volt – annak nagyon gyorsan rá kellett jönnie, hogy a fiúnak nincsenek érzései, nem tud szeretni, nem tanította meg senki és maga az élet sem, hogy a szeretet belülről jön. Csak az anyját szerette, de érzések nélkül kötelességszerűen, mert egész életében ez volt a dolga.

Az asszony érezte, hogy a férjén túl nagy a teher és látványosan próbálta kímélni. Életük egyik megszokott, napi eseménye a “közös pihenés” volt. Az  életkép jellegzetessége a férfi arcára vésődött.

Az asszony minden délután lepihent, azaz lefeküdt, a férfi sietve közölte, akkor Ő addig egy kicsit olvas a kertben. Az otthonában töltött időből szeretett volna egy kicsit csak magának lopni. Nem sikerült, mert az asszony, azt mondta, – drágám, jobb az ha itt az ágy mellett olvasol, kényelmesen a hintaszékben és én tudom, hogy biztosan pihensz. –

A férfi természetesen minden nap rábólintott és elhelyezkedtek “pihenni”. Az asszony feküdt az ágyon, a férfi ült a hintaszékben, egyik kezével tartotta a könyvet, a másik kezével fogták egymás kezét.

A férfi két oldalt elolvasva mindig lapozott, azaz a második oldal vége felé az orra alatt egészen finoman rángtózni kezdett a szája széle, majd látszott, összeszedi magát, “barátságos” mosollyal elhúzza a kezét, lapoz és

ismét rángatózni kezd a szája széle, összeszedi magát és visszadja a kezét olvas két oldalt, rángatózni kezd a szája, elhúzza a kezét, lapoz, 

rángatózik a szája széle és  visszaadja a kezét és ez így megy a végtelenségig…Nem tudom, hogy lehet így olvasni…

Abban az egészen finom, alig észrevehető szájremegésben benne volt egy egész elrontott élet, elképesztő mennyiségű lemondás, rengeteg önuralom és néha valami gyilkos indulat, hogy azonnal “megfojtja”.

Amikor az asszony túl nagy felhajtást csinált valamiből, valami olyasmit akart, ami senkinek nem volt jó csak neki, vagy amikor végső esetben, mikor minden más fegyver kimerült, “rosszul volt” ugyanúgy rángatózott a férfi szája széle, mint a pihenésnél.

Tanulság? Van! Így nekem soha nem kéne a holtomiglan – holtodiglan.

 
Piknik…nosztalgia…(2010.)Ifjúságom jó részét kirándulással töltöttem, hét közben munka, hétvégén kirándulás, vagy csoportosan vagy az aktuális partnerrel. Az ember lánya nem ücsörög egyedül az unalmas albérletben, főleg ha jó az idő, este kirándulás után meg tánc a pince klubban. Zsíros kenyér, hideg limonádé és rock and roll kifulladásig. Ez az időszak pontosan egy huzamban két évig tartott, két házasság között 74-től 76-ig. Közben meg néha kijártunk futni a postás pályára, mert a fiú gyalogló volt, tudjátok az az idétlen, nyakatekert mozgás… 
Ebből miért nem lett házasság? A drága szerelmes fiúka nem merte elmondani apukájának,hogy elvált asszony vagyok. Már a gyűrűk is megvoltak, amikor meggyónta a nagy titkot. A kedves papa egy enyhe infarktust kapott vagy színlelte, mert ugye az Ő fia nem vesz el elvált asszonyt, azok gonoszak, csak mert az Ő mostohaanyja szerinte gonosz volt és elvált asszonyként vette el annak idején az édesapja.  A fiú sírt, zokogott, de az apja egészségét választotta. Nem mondom, hogy jól esett, de mondtam hát c’est la vie…  Ez csak adalék. 
Verőfényes május volt. A kis trabant kényelmes tempóban pöfögött az országúton, a Dunakanyarban jártunk. Már megéheztünk, elgémberedtünk, nézelődtünk hát, hogy lehetne elkanyarodni. Na nem valami lakóterületi forgalmas utcát kerestünk, inkább valami kellemes, árnyas, csendes pihenőhelyet. Egyszer csak egy megfelelőnek látszó fákkal szegélyezett földutat találtunk. Nagy csend volt, senki nem járt arra, az út egyre beljebb és feljebb vezetett.  Az egyik oldalon kerítés húzódott, drótkerítés, belül pedig pont úgy nézett ki minden, mint kívül, érintetlen erdő. Találtunk egy éppen bebújásnyi lukat a kerítésen. A trabit leparkoltuk a kis út túloldalán a fák között, összeszedtük a motyónkat és bebújtunk a lukon. Kicsit haladtunk fölfelé és befelé egészen addig, míg egy nagyon pici, de jól álcázott kis tisztásra találtunk. Napsütéses Dunára néző domboldal volt, körben fenyőkkel és lombos fákkal. Ennél jobb nem is kellett, letelepedtünk, két pokrócot tettünk egy felfújatlan két személyes nagy gumimatracra, előpakoltunk mindent és jóízűen falatoztunk, még egy kis táskarádió is akadt a csomagban. Időnként figyeltünk egy darabig, de semmi nesz, semmi háborgatás, jól éreztük magunkat. Napoztunk egy kicsit, minden felesleget ledobtunk magunkról. Nem ragozom, mindenféle  olyan dolgok is történtek még, amik nagy átlagban ilyenkor, ilyen elképesztően romantikus helyen történni szoktak. Jó sokáig élveztük a napfényt, lustálkodtunk, aztán kényelmesen felcihelődtünk és visszasétáltunk az autóhoz. Nagyon sokáig emlegettük még ezt a jól sikerült, romantikus kirándulást. 
Visegrád, 2006. azaz 33 év múlva. Állásinterjúra mentem a Mogyoróhegyen lévő Idősek Otthonába, mentálhigiénés asszisztensnek lehetett jelentkezni. Mikor már visszafelé jöttem és az  izgalom elmúltával jobban szemügyre vettem a tájat, éles felismerés hasított emlékezetembe. Te jó ég, 1973 egyik verőfényes májusi szombatján a szociális otthon erdőből lekerített árnyas kertjében piknikeztünk olyan mérhetetlen csendben és békességben. Sok minden nem változott,  csak a földútból aszfalt út lett és az otthon épülete szerencsére akkor is, most is jó messze esett attól a résztől, ahol bebújtunk a kerítésen. 
Mivel vizuális lény vagyok, lelki szemeim előtt azonnal elindult a filmvetítés, ahogy aranyos kis nénikék egymásba karolva ballagnak a közelünkben. Na egye fene, mondjuk nem vesznek észre, mert azért abban az időben még kicsit másképp volt a megítélés, mint talán már mostanában.
C’est la vie – gondoltam magamban. Emlékek, ahogy múlik az idő felettem, egyre több lesz belőlük.

Egyszer találkoztam a fiúval, amikor még Budapesten éltem. Jó sokára ,de megnősült, olyan lányt vett el, akit a szülei nem akartak. Öt gyereke született, mert mindenáron fiút akart és csak ötödikre lett fia. Látod, mondtam, én biztos nem tudtam volna Neked öt gyereket szülni.

A vonaton…(2010.)

 

Nem tudom ismeritek-e azt az érzést, amikor alattunk zakatol a vonat, van egy ritmusa a zakatolásnak é az ember a hangulatától függően mindig kitalál egy a ritmusra rímelő szót.  Ha a síneken zökkenő van, vagy sebességet vált a vonat a ritmus is kizökken, aztán visszavált az eredetire.

Az én vonatom akkor egy férfi becenevét zakatolta.

Mérsékelten füstös kocsiban utaztak, a délelőtti nap fénye élesen vágott be az ablakon az árnyékoló redőny szakadásain.Már nagyjából elhelyezkedtek. A négy éves forma fiúcska még békésen tologatta kicsi autóját az anyja által már letörölgetett, de nem éppen tisztának tűnő kicsi asztalon. A vonat még nem hagyta el Budapestet, a tempó még nem volt egyenletes és megnyugtató. A kelenföldi felszállók közül egy különös, vöröshajú, bajuszos férfi nyitott be a fülkébe a szokásos szöveggel,  – szabad a hely? – Csak tessék – intettek egyszerre többen is. Így a vöröshajúval kiegészülve már öten utaztak a kupéban, a kisfiún és az anyján kívül egy idősebb úr újságba merülve és egy diáklány, aki éppen divatlapot  lapozgatott. Telt múlt az idő, a vonat zakatolt, a nap sütött és mindenkinek valahol messze jártak a gondolatai.A csendet természettesen a gyerek törte meg. – Anyúúú… olvasoool? Előkerült a Dörmög Dömötör és valami kis bugyuta mese fonalai kezdtek bontakozni a kisfiú fantáziájában.Nemsokára ott hagyta olvasó anyját és terepszemlébe kezdett, azaz inkább az embereket kezdte fürkészni, szórakozó partnert keresett. Nem nagyon akadt vevő a közeledésére, anyja pedig igyekezett maga mellé visszacsalogatni.Egyszer csak a vöröshajú férfi költélnek állt, megesett a szíve az unatkozó gyereken. – Na gyere kisfiú, mesélj, modd hogy hívnak? – kezdte az ismerkedést. Több se kellett a gyereknek, mint akit felhúztak elkezdte az óvodában az éppen nem rég a biztonság kedvéért jól betanult szöveget.  – X.Y.-nak hívnak, anyukám neve, itt és itt lakom… mint a vízfolyás. A férfi megdicsérte, a gyerek pedig nem állt meg a szöveggel, – és én az anyukámmal lakok, most az apukám nem lakik velünk, de el szokott vinni magához és akkor játszok az ottani nagypapával – hadarta csillogó szemekkel az információkat Az anyuka arca már kissé égett és kezdett melege lenni, de nem tudott mást csinálni, csak mosolygott és fejcsóválva simogatta meg a buzgó gyerek buksiját. – És hová utaztok?  – kérdezett tovább a férfi  – Nyaralni megyünk és az anyukám dolgozójából is ott lesznek nénik meg bácsik és egy másik kisfiú. Ott lesz az a bácsi is, aki Mikulás szokott lenni, de nem tudja ám senki. A gyerek csak mondta a magáét és már az idegen férfi térdén ült. Egy idő után a férfi kártyát húzott elő a zsebéből és játszani kezdett a gyerekkel, valami vicces kártyajátékot, amin a gyerek nagyokat nevetett. Közben elmesélte az anyának, hogy a nővérének is van két gyereke, imádja őket, gyakran szokott rájuk vigyázni és nagyon szereti a gyerekeket. Mondjuk az látszott, hogy ért a gyerekek nyelvén és nagy türelme van hozzájuk, jó játszópajtás. 
Időközben a másik két utas leszállt. A kisfiú még megszólalt a szokásos nótával – 
– anyúúú szomjas vagyok, anyúúú éhes vagyok…előkerült a táskából a szalámis zsemle és a limonádé.A gyerek csak szótlanul rázta a fejét.
A férfi erre természetesen megkérdezte – mondd, mit szeretnél enni? – Eljössz velem a büfébe. 
Persze, persze, naná, hogy a gyerek a büfébe akart menni… addig addig agitálta a férfi a pironkodó, restelkedő anyukát, amíg elmentek a büfébe és a kisfiú a férfivel együtt boldogan majszolt valami sajtos melegszendvicset és az akkor szokásos üdítőitalt hozzá, az anya csak egy kávét kortyolgatott, azt is nehezen fogadta el. Aztán visszamentek a fülkébe és végre kis kópé kicsit elbágyadt, anyjához dőlve csendesen nézett kifelé az ablakon. Nemsokára a férfi felállt és készülődni kezdett, egyre csak toporgott, látszott rajta, hogy valamit mondani akar. Aztán belekezdett – – Nem szállnának le velem?… szép kis hétvégi házam van – jó állásom – könyvelő vagyok – meglátná – minden jó lenne – elvenném – ezért a gyerekért bármire képes lennék – elhadarta akadozva, egy szuszra. 
Az anya szóhoz sem jutott, csak magához húzta a gyereket.  – Kicsim köszönj el szépen a bácsitól, le kell szállnia – minket meg várnak – nemsokára odaérünk mi is.

Ez a történet 1982 nyarán játszódott Budapest és Siófok között. 




 

Kis kalnd Pannonhalmán…visszatekintés…

 

A szabad asszociáció és az emberi fantázia kiszámíthatatlansága érdekes dolgokra képes.

Egy cikket olvastam az újságban és a tévében pedig a zirci apátság könyvtáráról szóló ismertetés megy…

Erre nekem mi jut eszembe… egy régi régi történet…

Akkor 14 éves múltam, az utolsó teljes nyaramat töltöttem a nagyapámnál és ebből két hetet a 2 évvel fiatalabb unokahúgom is velem együtt nyaralt ott. Sokat bóklásztunk a környéken, sétáltunk, kirándulgattunk, virágot szedtünk.

Nagyon közel volt Pannonhalma, különösen ha még szekérrel el is vittek odáig és csak hazajönni kellett gyalog Ravazdra.

Az apátság kertjét kellemes domoldalak, nagy füves virágos területek vették körül. A nagyon szép verőfényes időben önfeledten sétálgattunk, nevetgéltünk, szaladgáltunk az unokahúgommal. Még kora nyár volt, június eleje, már nem tudom milyen virágok, de rengeteg vadvirág volt a dombocska oldalában ahová felkapaszkodtunk. Le is telepedtünk a dombtetőn és a kicsi tarisznyából elővettük az uzsonnát és a limonádét. Falatoztunk, csacsogtunk, mint afféle cserfes lányok. Evés után mindketten egy kis csokor virágot szedtünk magunknak. Ahogy szedtük a virágot néha eltávolodtunk egymástól, olyankor oda- odakiabáltunk a másiknak, hogy el ne tűnjünk egymás szeme elől. Virágszedés közben egyre lejjebb értünk a dombocskáról és egyre közelebb kerültünk az apátsághoz tartozó iskola, kollégium kertjéhez. A kertben padok voltak és valamilyen egyforma formaruhában fiúk üldögéltek a padokon, könyvekkel, olvastak vagy beszélgettek. Talán még ott nem ért véget a tanév vagy nem mindenki ment haza. Arra lettünk figyelmesek, hogy a fiúk letették a könyveket és minket figyeltek, halkan megjegyzéseket is tehettek, csak azt hallottuk, hogy nevettek is. Ezen nagyon meglepődtünk, mert addig nem vettük észre azt a kertet. Összenéztünk és villámgyorsan eltűntünk a domb másik felén és el is indultunk kis csokrainkkal hazafelé. Néha még hátranéztünk, de egy idő után már nem láttuk a nevetgélő fiúkat.

Akkor azért egy 14 éves és pláne egy 12 éves kislány még egészen más volt, mint ma, semmi divatozás, semmi smink, igazi ártatlan gyerekek voltunk. Ez a kis “kaland” érdekes érzés volt.

Jó néhány évvel ezelőtt jártam arra, a két község teljesen összeépült, már az út sincs meg, ahol gyalogoltunk vagy nem olyan. Az apátság alatt is megnövekedett a település, sok ház épült, nem voltam képes felfedezni, hogy merre járhattunk gyerekként. Az apátsághoz kiépített modern út vezet fel, kocsival is járható, előtte meg óriási parkoló van. Átalakult az egész terep. Elveszett a gyerekkori romantikája, bár biztos megfelel a turizmusnak.

_________________________________________________________________________________________________________


HUMOROSAN…Könnyedén…2009.


A névadásról

 Ha valami nem akar működni rendesen, akkor nincs az a szerencse, hogy az ügy problémamentesen alakuljon. Az “ügy” alatt az életem folyását értem, se vége se hossza nem lenne a beírásnak, ha elmesélném csak néhány ostoba, ám felettébb felesleges bukfencemet. Azt kell hinnem, hogy nekem a szüleim már az indulásnál kijelölték az időnként problémás utat, azaz már a keresztnevem megválasztásával biztosították a kis apró buktatókat. Hogy lehet egy kedves, aranyos, gögicsélő csecsemő leánykát GERTRUD névre keresztelni?  Nem venne rá a lélek, hogy így hívjam a lányomat. (csak fiaim vannak) Anyai nagyapám rosszallását kefejezvén Melindának nevezett, de ugyebár ez iskolai, azon belül irodalmi jártasságra utal. Néha ügy érzem, hogy az élet különböző területén tevékenykedő (gimnáziumi végzettséghez kötött munkakörökben) tisztviselők mintha híján lennének az ismereteknek. Szóval ezzel a keresztnévvel ver a sors. Már ott kezdődik, hogy nem illik hozzám, jelentése dárdaerő, ami egy germán hőseposz amazonjára bizonyára igen, de rám nem illik. Néhány ízelitőt elmesélek azért.Közhivatalban dolgoztam amikor az alábbi változatokkal volt szerencsém találkozni:telefonon: Jó napot kívánok, X.Gertrudot keresem.                Tessék, én vagyok.                Elnézést, azt hittem férfi… –  :DDDDDlevélen: címzett, X. Gertrudné asszony             vettem már feleségül saját magamat – :DDDDpostán ajánlott levél átvételnél:   a személyit benyújtom, pillantás rám, szöveg: Ön a megbízott vagy a       kedvezményezett? – (pirulva) én lennék személyesen – :DDDDSzintén postán, vidéki kis postán, nagyob összegű pénz felvétnél:a személyim a hölgy kezében, rám néz, hajtogatja a fejét, az ablakot becsukja, egy másik hölggyel visszatér:- Ez a személyi hamis! – :DDDD – nem is annyira humoros, akkor nem volt az…- Tessééék,-  nem látják a képet és engem, hasonlít is véletlenül.- Ja, a képet könnyű kicserélni, a GERTRUD FÉRFINÉV…A hivatalvezető is odajön, előveszem a pléhpofát és az irodalmat, kérem, Katona József: Bánk bán, II. Endre magyar király felesége, Gertrud(is) királyné, merániai hercegnő, általános iskolai tananyag és érettségi tétel is. – Hümm, hümm – tényleg és még csak bocsánatot sem kértek.A legújabb kissé bosszantó történet. A házasság után mindkettőnk neve változott, kölcsönösen felvettük egymás vezetéknevét kötőjellel, így okmányokat kellett cserélni. Egy nap szabi a páromnak. Mivel volt a baj? Nem a két egyenként is kacifántos vezetéknévvel, hanem a Gertrud-dal.Ma reggel meghozta, elég gyorsan a postás az okmányainkat. Nagyon megörültem és végre ebéd után ki is bontottam. Sikerült a keresztnevemet a személyi igazolványon és a lacímkártyán is GERTUD-nak írni, de érdekes módon mindegyiknél csak az egyik oldalon. Ennyire nem lehet figyelni, akkor pl. hogyan várja el az ember a nagy angol drámairó nevének helyes leírását, vagy az 1848-as miniszterelnökét és akad pl. néhány az aradi vértanúk között is, aki nem egyszerű eset, leírva?Ennek azért volt apró előzménye is, az anyakönyvvezető is GERTUD-ot írt a házassági anyakönyvi kivonatba, de a párom szemfüles lánya észrevette és azonnal javíttatta is.Miért nem kaphattam a sorstól egy szép egyszerű magyar nevet, mint pl. egyik nagymamám, Anna vagy valami kedves virágnevet, Viola, vagy egy vidám Zsuzsannát, mint a nagynéném, vagy egy makrancos, határozott Katalint, vagy a győzedelmes Viktóriát…?
Miért ne legyen az életemben időnként némi bukkanó és humor, már a neven miatt is. :DDDDAzt hiszem a névadáskor nem csak a divatra vagy valami egyedire kell törekedni, hanem arra is gondolni kell, hogy a gyermek a nevet egész életében viselni fogja.

A kozmetikumok hőskorából

Említettem, hogy felelevenítek egy nagyon régi történetet.

A nyolcvanas évek közepén még nem volt itthon olyan széles skálája, mint manapság a nemzetközileg ismert kozmetikum márkáknak. Kuriózumnak számított és mi nők egymásnak dicsekedtünk vele, ha kaptunk külföldről egy FA szappant, vagy FA desodort, egy hajlakkot vagy egy tusfürdőt. Akkor volt egy pilóta barátom, aki nagyon sokat röpködött szerte Európában és mindig valami hasonló aprósággal, krémmel, dezodorral, szappannal, különleges édességgel vagy finom itallal lepett meg.

Egyik alkalommal hozott egy szép díszdobozt, volt benne egy pici kerek, rózsát formázó szappan, egy pici kis hímzett neszesszer és egy kis flakon, fonom illatú, selymes fehér, tejszerű folyadékkal. A csomagocska Angliából érkezett, angol felirattal. Én mindig németet tanultam, bevallani meg szégyelltem, hogy nem tudom mi van a flakonban. Úgy döntöttem, hogy valami különleges tusfürdő. (akkor még nem volt annyira elterjedt a testápoló, ha kellett krémeztük a testünket) Szóval én szépen rendszeresen zuhanyoztam a rejtélyes flakon finom illatú tartalmával. (testápoló volt benne) Igaz nagyon furcsának találtam, hogy könnyen beszívódik a bőrömbe, de a beszívódás után a vízzel viszont könnyen lemosható, az is furcsa volt, hogy nem habzik, de beletörődtem, gondoltam ez benne a pláne. Szóval én akaratlanul és angol nyelvtudás hiányában a korát jóval megelőzve feltaláltam a kettő az egyben formulát, tisztítottam és hidratáltam egyszerre a bőrömet, sőt még fékezett habzású is volt a csodaszer.

Sokára jöttem rá a tévedésemre, akkor mikor nálunk is megjelentek a piacon a hasonló feliratú és tartalmú testápolók. Elmeséltem a barátnőmnek és betegre nevettük magunkat rajta. Hosszú éveken át, amíg együtt jártunk a Balatonra hétvégézni szállóigévé vált köztünk arra az esetre, ha valamit otthon felejtettünk, “nem baj testápolót viszont hoztam”.

ez még megvan és ha valahová megyek füllbevalókat viszek benne…



A trükkös asszony…

Vannak napjaim, amikor nem nagyon van kedvem ahhoz, hogy háziasszony legyek. Ez általában olyankor van, amikor van maradék és nem kell főzni sem. Ilyenkor egész nap nem csinálok semmit csak, amihez kedvem van. Írogatok, internetezgetek, levelezek, olvasok, sétálok, „barátnőhöz” megyek, rendezgetem a saját dolgaimat, esetleg kozmetikázok, stb. Nagyon el tud szaladni az idő. A párom mindig telefonál, mikor indul, vásárlás, egyéb miatt. Innen nagyjából van fél órától egy óráig terjedő idő a megérkezéséig. Ekkor felébredek a kis külön világomból és villámrendrakást és helyreállítást csinálok, a lakást s a lelkiismeretemet illetően is.

Nem nagy kunszt, a lényeg, hogy látványos legyen. Konyha. Minden be a mosogatógépbe, tűzhelyet és mikrót néhány pillanat alatt áttörölni. Friss kávét felkészíteni. Egy nyalintás a vizes felmosóval. (kicsi a terület) Nappali. Egy gyors menet a szőnyegseprűvel, ahol a papok táncolnak, TV képernyőjéről letörölni a minden nap rászálló kilónyi port, egyenesre állítani a fogas alatt a cipőket, összerázni a kis asztalon az újságokat, szemüveg, toll és távirányító kézügyben legyen, (neki) a fotelokon megigazítani a huzatokat. A speizban és a fürdőszobában ne égjen véletlenül a villany, ja és szintén véletlenül a csap a kádnál ne zuhanyos üzemmódban maradjon. Ezután még ki kell nyitni a nagykaput. Röpke fél óra sincs az egész. Végül egy kis felfrissülés, és egy csepp olcsó Avon parfüm a vállgödörbe. Jöhet a drága ember, csak „ártatlan képpel” kell ülni a számítógép előtt és Ő mikor a nappaliba lép mindent rendben talál. És persze úgy is van!

Most aztán adtam némi támadási felületet, de nem baj.

Vannak persze olyan napok, amikor teljesen normális és szokványos htb. tudok lenni. Bevásárolok már reggel, akár háromszor megy a mosógép egymás után, kétfélét főzök és porszívózok egyszerre, a pókhálók sem menekülnek és a portörlés sem marad el. Sőt képes vagyok még az udvaron is söpörni.

Szerencsére a párom nagyon bölcs ember és már az elején rögtön rájött, hogy periódikusan csinálom a dolgokat, így hat rám a munkanélküliség. Sosem szól semmiért, mindig kivárja, amíg a saját tempóm szerint megcsinálom az adódó feladatokat. Azt mondja, nem azért vagyok itthon, hogy átképezzem magam rend és tisztaságmániás, lassan besavanyodó otthonülővé.

Nekem van a státuszomra egy saját szavam, kényszerháztartásbeli. (a kényszervállalkozó után szabadon)

Ha valakinek kicsit bántja a szemét, hogy milyen kis haszontalan vagyok, ez egy kis karcolat, de igazságtartalommal.

Egyedi eset…
 

Ilyet is csak én tudok csinálni.

Biztos ismeritek a mosózsákot, féltett, kényes holmit tesz bele az ember, hogy ne sérüljön.

Világosakat mostam. Egy szép csipkés melltartót és az egyetlen “szexis”, ritkán használt hálóingemet – a szilveszter miatt kerültek forgalomba – készültem betenni a mosózsákba. Összehajtottam őket a megfelelő nagyságúra és letettem az asztal sarkára a kis csomagot. Kinyitottam a zsákot, beletettem a csomagocskát, zippzár vissza és be az egész a mosógépbe. A mosás végeztével kezdtem kiszedegetni a különböző holmikat a gépből. Örültem, hogy a mosózsák nem nyílt ki és benne maradt a tartalma. Húzom ki a melltartót, utána előkerül egy db fekete kesztyű, húzom ki a hálóinget, előkerül egy másik fekete kesztyű. Először nem esett le a tantusz és csak úgy bámultam… Második lépésként olyan ellenállhatatlan nevetésben törtem ki, hogy csak úgy fulladoztam… aztán rájöttem, hogy az asztalon ott volt a kesztyűm és én ezt nem vettem észre, lazán rátettem az öszehajtogatott fehérneműt, aztán az egészet együtt felemelve úgy tettem be a kis zsákba, majd a mosógépbe, hogy semmit nem vettem észre.

Még szerencsém is volt és nem fogott a kesztyű, nem lett fekete vagy szürke semmi, viszont egy nevetéssel több volt a mai napon.

Nekem vannak ilyen kis történeteim.



Rántotthús balfácán módra…

 Sokat gondolkoztam azon, hogy vannak olyan egykedvű vagy akár jámbor emberek, akik sosem lázadnak a sorsuk ellen, vagy lázadnak csak nem mutatják. (az anyám pl. sosem ejtette ki a száján, hogy utál és un főzni vagy háztartási munkát végezni. Az anyák nagy többsége sosem meri kimondani, hogy vannak az életében olyan pillanatok, amikor elegük van a gyerekből és pillanatnyilag látni se bírják, persze ettől még imádják. Valószínűleg ragaszkodunk az elvárt sztereotípiákhoz.)Szóval én gyakran lázadok, persze magamban, kinek is mikor egyedül vagyok itthon. Most leírom milyen következményekkel jár egy ilyen lázadás.Szóval rántott húst ígértem a gyereknek sült krumplival. Délelőtt gyorsan porszívóztam, aztán interneteztem, leveleztem, írogattam, vagyis az én kedvenc tevékenységeimmel lébecoltam. Aztán elkezdtem mondani magamnak, ideje lenne elkezdeni főzni, húúú de nincs kedvem hozzá.Csak elkezdtem valahogy, de hogy.Mi kell egy rántott húshoz?: a hús kiklopfolása, besózása, panírozása, liszt, tojás, prézli…aztán a sütés a legvégén.Először elő kell készíteni a hozzávalókat, a hús puhításánál szétesett a húspuhító a kezemben, leesett a feje, aztán megcsúszott rajta az ujjam és félig kiborult a kezemben a sótartó, össze kellett szednem a kiborult sót, ácsi – mondtam magamnak, talán iszom egy kávét, de…a kávés doboz szélének nekiütöttem a kávéval teli kiskanalat (ismerős?) és egy kiskanálnyi kávépor szerteszét szóródott, oké kávé fent van, de mire összetörölgettem vizes szivaccsal a kávétport, addig a nedű kifolyt, de elfelejtettem meginni, elővettem (volna) a polcról a prézlit, de mellőle leborult egy odatámasztott spagettis zacskó, természetesen nyitott, le a kőre több mint fél zacskónyi spagetti. Tudjátok milyen azt felszedni? Nem? Akkor figyeljetek. Olyan az egész, mint egy rafinált módon szétterített makaó pálcika csomag. Bárhonnan mozdítod, próbálod felszedni csak pattog tovább. Végül páros lábbal ugráltam a spagettin, hogy összetörjön és összesöpörhessem. Jaj, a kávé, kihűlt, a mikróba vele, mondanom sem kell, hogy pillanatok alatt az egész csészényi a mikró tányérján landolt, azaz túlmelegedett és kifutott…tányér a mosogatóba be…no ekkor már csak azért nem vágtam be magam mögött a konyha ajtaját, mert nincs neki és ugye a családnak meg enni kell…, prézli végre az asztalon, sőt szerencsésen a liszt és a tojás is a panírozó tányérokkal…a tojáshoz egy kis tej is kell…a tejes dobozt – ha csak nem kupakos – elég nehéz gond nélkül kinyitni, az első kortyok mindig valahogy nem a megfelelő helyre ömlenek, természetesen így történt, már vártam és le is öntöttem a kezemet és egy kicsit az abroszt is, sebaj, folyt azért tej a tojáshoz is…ez az egész akciósorozat eltartott három negyed óráig…, innen valami csoda folytán vagy beletörődtem? … szépen leültem az asztalhoz és kb. öt egész perc alatt bepaníroztam a hat szelet karajt.Tanulság, ha valamit nem szívesen, nem kedvvel csinálsz éppen, akkor kár a gőzért, de nem tudod mindig megtenni, hogy abbahagyd.Túléltem, még nevettem is magamon, elmeséltem a páromnak, Ő is nevetett.Nevessetek ti is rajta.(azért ne gondolja még csak véletlenül se senki, bár ez után nem csodálkoznék, hogy én egy kétbalkezes balfácán vagyok a konyhában… ááááá neeem, sőt nagyon jól főzök…)

A kávé…

Azért még a legfegyelmezettebb emberről is néha kiderül, hogy életének nem minden pillanatában százas. No ezzel egyáltalán nem akarnám azt mondani, hogy én a kifejezetten túl fegyelmezettek táborába tartoznék.

Feltettem a kávét, egyrészt ottfelejtettem rendesen, ami nem tragédia, mert ez már egy intelligens kávéfőző, a kávéfőzésnek megfelelő idő letelte után kikapcsol. Szóval azzal a gondolattal, hogy már megint langyos kávét iszom odaballagtam. Először nem esett le egyáltalán a tantusz, hogy mi van, pár másodpercig bután bámultam a kifolyócső alatt a kiöntőben a világos, egyáltalán nem kávészínű folyadékot. Aztán hirtelen leesett, hoppá nem töltöttem be a vizet fölül a víztartályba csak odatettem a vízzel teli kiöntőt a helyére. De mint fent írtam a kávéfőző intelligens, úgyhogy nem történt semmi baj, némi tétovázás után felocsúdtam, lecsavartam a kupakot, beöntöttem a vizet, újraindítottam a masinát és már iszom a hibátlan ízű kávét.

Ez a kávéfőző nálunk az egyik  mumus, de mindent megold a fene nagy intelligenciájával. A férjemet se kíméli. Vele is előfordult már a lehetséges összes változat, azaz kávé nélkül, víz nélkül, dupla vízzel, benne hagyott zaccal tette fel, nem kapcsolta be, ott felejtette, gőzölésre kapcsolta, de ez a zseni mindent kivéd.

A hétvégén a férjem privilégiuma a kávéfőzés, ami nem könnyű eset, előfordul, hogy másfél két óra múlva lesz is kávé… hogy miért nem főzök én?… csak… direkt… csinálja Ő… imádom az ágyba kapni… vagy a hintaágyba vagy a kerti fotelba… vagy ide a számítógép mellé…

Szóval…, Drágám, nem tennél föl egy kávét?

De, szívesen, én is innék… és elindul, de valahol, valahogy eltérül :))

később … Mi lett azzal a kávéval?

Ja, tényleg, még nem tettem fel, akkor megyek… :))

Valahogy felteszi…

később…   A kávé? :))

Megnézem… húúú, feltettem, de nem kapcsoltam be…

Akkor tedd azt… :))

Ezután már hamar landol a finom tejszínhabos kávé az asztalomon és puszit is kapok ráadásnak…

Azért nincs ám velünk semmi baj és nem is mindig így van, ráadásul pedig mindig jót mulatunk rajta.

És nem a kávéfőző az egyetlen intelligens háztartási gép ami néha megnevettet minket.

A szigetelés…

Ami itt folyik, az már komikus! Leginkább röhögni lehet rajta.

A felújítás most éppen ott tart, hogy a külső szigetelést teszik fel. A házikó ugyebár rendelkezik úgynevezett nyílászárókkal, azaz ablakokkal. A belül lévő valóságos megfigyelt személynek érezheti magát, olyan az egész ház, mint valami bekamerázott terület.

Nincsenek szomszédok, nyugalom van, főleg télen szinte egyedül vagyunk, így az ablakokon csak éppen hogy függönyök vannak, azaz nagyon átlátszóak. Vasárnap délelőtt gyanútlanul, mondhatnám úgy is elővigyázatlanul ülök a WC-ben, hirtelen hátrapillantottam és az ablakban megláttam egy fejet. Iszonyú pánikba estem és ráadásul még kétségbeesetten kiabálni kezdtem a férjemnek, “úristen, gyere már, csinálj már valamit…! Mi van, ég a ház? – kiabál vissza a férjem. Semmi, gyere már… valaki van az ablakban… Ja, ne törődj vele, egyszerűen gyere ki – ezt mondta a férjem

Ráadásul a mosogép csöve miatt résnyire nyitva van a fürdőszoba ajtó és az embernek a legintimebb, legzavaróbb helyen sosincs biztonságérzete.

Megyek át a nappaliból az előszobába és mit látok az ablakban, egy fejet…

Ülök a számítógépnél és mit látok a boltíven keresztül a konyhaablakban, négy lábat… A nagy meleg miatt az előszoba ajtót nyitva szoktuk tartani, félig behajtani nem lehet, mert magától kitárul így aztán állandóan beszáll a szigetelőanyag szemete, olyan a kövezet, mintha hó esne…

Ráadásként pedig folyamatos fúrás, kalapálás, ütögetés hangja hallatszik.

Lassan nem szellemekkel hanem építőipari segéderőkkel fogok álmodni.


Akciós zuhanykabin…

 Megszívlelendő jó tanács, sose vásárolj akciós dolgokat! Nehezen tudjuk megállni, mert csábító, de én most végleg megfogadtam.Még az ősszel, november végén a Bricostorban építőanyagot, nevezetesen cserepet, valamint a kandallóhoz tartozékokat, csövet, előkét, térelválasztót a túlzott meleg ellen, stb. vásároltunk. Már az utolsó pillnatban felfigyeltünk rá, hogy akciós zuhanykabint kezdtek kirakni. 70.000 feletti ár helyett, 52.000 forintért. Összenéztünk, nem mindegy, hogy mikor vesszük meg, ha már itt vagyunk, vegyük meg. Megvettük!Úgy volt, hogy karácsonyra szeretnénk felállítani így biztonságba helyeztük a garázsban.Eljött az idő, karácsony előtti hét, elkezdte a mester összerakni az új fürdőszobában. Hát keserves dolga volt. A világ összes kincséért nem akartak egymáshoz illeszkedni az egyes darabok. Annyit sikerült tennie, hogy a tálcát lerakta és megállapította, hogy a vízszerelés szempontjából működne. Úgy állapodtunk meg, hogy az ünnep után jön, addigra kitalálja, hogyan hozza össze az egymáshoz nem illeszkedő elemeket. Az ünnep után a mester egy hétig beteg volt. Ez bagatell. No, mikor újra jött, rövid, de velős kínlódás után összeállította a vázat, hogy már csak az üvegeket kell beilleszteni.Behozta szépen az összes üveget és odatámasztotta sorban azokat az üres előszoba falához. Nagy lélegzetet véve fogta az első táblácskát és hopp,  – mint egy felrobbantott kémény – az első mozdulatra szétrobbant a kezében. Káromkodás, sztikozódás, először a mester, aztán este a párom. Honnan szerezzünk üveget, hol vágnak pont ekkorát, kihez kell fordulni, hol van a környéken üveges? Minden ismerős nekünk érdeklődött. Az idő csak múlt. Oké, a következő céldátum, az esküvőre legyen zuhanykabin. Sikerült végre megrendelni egy leányfalui üvegesnél. Iszonyú lassan készült, mindig az volt a szöveg érdeklődésünkre, jövő héten kész lesz. Közben megvolt az esküvő zuhanykabin nélkül.Végre elkészült az üveg. A férjem direkt itthon maradt, hogy Ő már bizony megnézi és addig nem nyugszik, amíg készen nem lesz, inkább segít is. Az új üveg következett a beállításnál, a mester bent volt a fürdőszobában és a párom adta volna oda a kezébe az üvegtáblát. Na mi történt? Ahogy a párom a kezében tartotta óvatosan az üveget, még egy lépést sem tett és az új üveg az Ő kezében robbant szét ugyanúgy, mint a másik a mesterében.Miután kidühöngte magát, mondtam is neki, de jó, hogy most ez a Te kezedben omlott össze, mert dühödben még megsértetted volna a pasit, aki egyébként jó ismerős. Igazat adott a párom, úgy gondolta a szemében tényleg az isten sem mosta volna le a mesterről, hogy balfácán.Hát lemondtunk az újabb üvegtábláról, eldöntöttük, hogy még ha csúf lesz is így felemásan, akkor is plexit veszünk. Utánajártunk, hol lehet plexit szerezni.  Budapesten, az Auchan környékén. Újabb nap szabadság, odaautóztunk, megrendeltük, természtesen csak sokkal nagyobb méretet lehetett rendelni. Gondoltuk az nem baj, mert még van egy szétrobbanni való üvegtábla, akkor majd tudjuk azt is pótolni, kitelik belőle.Most kaptam a telefont, megjött az üzletbe a plexink. Az építési vállalkozónk fogja elhozni az Ő nagy  dobozos autójával.üvegtábla utánrendelés: 10.000,- Ftplexi rendelés: 13.600,-Ftkétszeri benzin költség (egyszer mi, egyszer a vállalkozó)mindenféle csavar, kacat, hogy ösze lehessen hozni a nem illeszkedő elemeketEzen kívül pedig rengeteg bosszúság.

A hús…avagy hús helyett…
 

Az utóbbi évszázad legjobb kulináris története, avagy mivel lehet nálunk helyettesíteni a HÚST…

A párom ma szabadnapos volt. Vásárlást terveztünk, nem is volt ezzel gond még csak főznöm sem kellett.

Délfelé már hazaértünk ugyanis utunk nem volt túl eredményes.

A helyi információs és kultúrális központban ülve egy pohár sör mellett kérdeztem a páromat, hogy az elmúlt napokból maradt, már meglévő választékból mit szeretne majd ebédelni. Azaz van lencsefőzelék debrecenivel, vagy zöldségleves, zöldséges párolt csirkemell rízzsel. Erre Ő orrát fintorgatva, kezét széttárva rejtelmesen megjegyezte – jaj, ma valahogy nem kívánom a HÚST, inkább eszem túrós tésztát. Hát, ezt nem mondtad valami lelkesen, látom rajtad, hogy a túrós tészta nem az igazi – így fűztem tovább a faggatást. Mondd meg igaz lelkedre, mit szeretnél Te enni, ha nem is igazán túrós tésztát, meg nem is igazán HÚST?

Hogy mit szeretnék én igazán enni? HÁT EGY FINOM SERTÉSPÖRKÖLTÖT NOKEDLIVEL!!! (azt bármikor, ugye)

Most már csak az a kédés, hogy vajon a sertéspörkölt nem számít húsnak? Vagy az a kérdés, hogy amikor túrós tésztát kér, akkor tényleg azt szeretne enni vagy mást?

Vagy csak az éppen meglévőt nem kéri és ennek a rejtjeles kifejezése a túrós tészta?

Én ezek után már csak annyit kértem, hogy ezentúl azt feltétlenül árulja el, hogy mikor akar túrós tésztaként tényleg túrós tésztát enni.




Szakácskönyv?…

 

Párom egyik kedvenc témája, hogy miért nem írok én is szakácskönyvet, hiszen ez most olyan nagy divat. A címe lehetne: “Szakácskönyv munkanélküliek és hajléktalanok számára”. Leírhatnám benne azoknak a zseniális, egyébként ízüket tekintve finom ételeknek a receptjeit, amik nem szerepelnek egy normális étlapon.

Csirkepörkölt – régen még a kutyának vásárolt –farhátból. (a levakarható hús a miénk, a kutya már csak a száraz csontot kapja)

Remoskában sült csirke szárny krumplival. (a combokat evés közben odaképzeljük. Előtte a szárny levágott legvékonyabb harmadik részéből leves készül)

Rizses hús mirelit kacsanyakból. (az előzetesen levesnek megfőzött kacsanyakakról,- legalább fél óra alatt – precízen le kell szedni a húst, ebből lesz a rizses hús pörköltalapja, ízesítésnek még sárgarépa is kerülhet bele)

Paprikás krumpli “gazdagon” a fűszerekkel ( kömény, bors, majoránna) alaposan megszórt paprikás krumpli feltétjét, virsli vagy kolbász helyett a benne főtt szalonnabőr íze képezi

A glóbus vagdalt hús konzerv, művésznevén, gyíkhús repertoárja egész elképesztő.

Lehet sütni, rántani morzsában, vagy párizsiasan,

Hortobágyi húsos palacsinta nincstelen módon. (Itt a tölteléket képezi)

Húsos tészta több változatban. ( a fő alapanyag a macskatészta (régen a páromnak macskái voltak és ezt a tésztát főzte össze csirkenyakkal a macskáknak, egyébként olcsó, tojás nélküli, legtöbbször könnyen összeragadó csoda) a mártás alapja a gyíkhús, különböző ízesítésekkel készülhet: olaszosan, paradicsomkonzervvel és kakukkfűvel,

lehet tejfölösen, (kizárólag 15%-os) majoránnásan,

lehet gombásan a kertben szedett gombával (nyugi, a szomszéd gombaszakértő) Természetesen mindegyik változat az egyébként tetejére járó reszelt sajt nélkül fogyasztandó,

Fasírt: száraz kenyérrel vagy zsemlével, a szokásos fűszerekkel, tojással összedolgozva

Melegszendvics spórolósan: szintén már száradó, de még fogyasztható kenyérrel, a gyíkhús különböző ízesítésekkel, szintén sajt nélkül, a régi NDK-s party grillben

Most több nem jut eszembe, pedig biztos van még.

A krumplinudli nálunk valóságos csoda, nekem azért, mert fél napig csinálom, korábban sosem csináltam, a fiúknak azért, mert azelőtt rá sem néztek volna.

Lehet sósan savanyúsággal,

édesen: csak cukorral,

csak lekvárral,

cukorral és lekvárral,

tejföllel és cukorral,

cukorral összekevert tejföllel fogyasztani.

A lábos alján véletlen maradó morzsát megkaphatja a kutya, mert szereti.

A gyerek elejével fanyalogta ezeket az ételeket, de lassan már zokszó nélkül eszi őket.

Húst, olyan húst, amit harapni lehet, nagyon ritkán ehetünk.

E mellett persze vannak még főzelékek, jó hígan, mert akkor rögtön leves helyett is vannak.

A lecsó, amit valamennyien imádunk már nagyon drága, ünnepi ételnek számít, ha úgy készítem, ahogy szeretjük. Csak akkor készülhet, ha az üzletben éppen leértékelt, fonnyadt paprikát árulnak.

A repertoár időnként bővül, amikor alkotó fantáziám termékennyé válik.



Újévi kaland…

 

Váratlan “tragédia” történt nálunk. Nem mondom, hogy kifejezettem féltem vagy rettegtem volna, ha én játszom a főszerepet a férjem helyett, de azért örülök, hogy nem úgy történt.
A nappaliban ültem a fotelben és éppen a délelőtti séta utáni lábbelit cseréltem meleg zoknikra, mikor hallottam, hogy van valaki a konyhában. 

– Te jó ég, mit hallok, mozgás, zörgés van a konyhában – így szóltam a tüzet kényelmesen élesztgető férjemhez 
– Megyek máris intézkedem, megnézem!

Ezzel a párom eltűnt a konyhában és csak hangos szóban közvetítette az eseményeket. Azt nem mondom, hogy széken állva, de szigorúan a nappaliban maradva vártam a fejleményeket.

– Aha látom a betolakodót, nem volt nehéz észrevenni, iszkol is már – hallom közvetítést

– A fenébe, eltűnt, de adok én neki, hát itt volt, láttam, nem mehetett sehova!!! Kivárom! 

Telt múlt az idő, vánszorogtak a másodpecek! Aztán hirtelen…

– Megvan a gazember, nem fog meglógni, nekiszorítottam a csempének…!!!

– Elszabadult, rafinált a nyavalyás!

Megint csend. Megint várakozás, megint lasssan vánszorognak a másodpercek, figyelek. – Megvan, kézre került a tolvaj, akarod látni? – jött ki a férjem a konyhából

– Nem, nem, nem akarom, meg ne mutasd! – így berzenkedtem én.

A kezében tartotta az éppen használatban lévő alufóliás hengert, ennek fogja lett a kis gonosztevő, beleszaladt és a férjem gyorsan betömte a henger mindkét végét. Így került fogságba az arcátlan betolakodó, egy EGÉR.

Nem ez volt az első megjelenése, de eddig megelégedett a speizzal, mint az oroszok.

Van a speiz ajtónkon két kis lyuk fúrva, úgy szemmagasságban, csak azért, hogy lássam ég-e a villany, mert különben sosem oltanám le. Szilveszterkor, az  éjfél utáni koccintást követő 5 perccel látom, hogy a férjem áll az egyik kis lyuk előtt és kuncogva bámul befelé.

– Gyere már, ezt meg kell nézned! 

Ott álltunk mindketten a két kis lyukon belesve és azt néztük mint valami kukucskáló showban, hogy egy jól fejlett , ezek szerint rafinált egér ügyesen, óvatosan hogyan rágja körül az egérfogóra készített szalonnát, úgy hogy kutya baja sem történik. 
Még jó néhányszor betöltöttük az egérfogót, egyre kisebb és kisebb, már már parányi szalonnával, míg aztán több napi etetés után, mindent kipakolva a speizból, bejött a konyhába és a csőbe.

Öhöm…

Az ÖHÖM  egy gasztronómiai csoda! Különleges étel különleges alkalmakra. Receptje tulajdonképpen nincs.

Első változat. Amikor, elszabadulva a családtól, hirtelen meggondolásból, csak két napra lemész a barátnőddel a Balatonra, a hétvégi házba. Este, azaz éjszakába nyúlóan ültök a tornácon, fürdőruhában, pokrócba burkolózva a szúnyogok és a hűvösödő levegő ellen. Az asztalon az üvegben felénél kicsit kevesebb a konyak és lassan telik már a hamutartó is.
A pasikról beszélgettek. Néha azért könnyes a szemetek, mert hétrétgörnyedve röhögtök, néha meg azért, mert szomorkássá válik a történet.
Egyszer csak egyikőtök feláll és nagyot nyújtózva így szól, – nem kéne összeütnünk valamit? Íme a recept. Végy egy nagy levegőt, nyisd ki a hűtőszekrényt és az összes többi konyhai szekrény fiókjait, hogy mi is van itthon. 
– van cukkini – öhöm, van egy kicsi vaj – öhöm, van tartós tej – öhöm, van liszt és fűszerek – öhöm , húú és van még szezámmag – öhöm. Hogyan is lesz ebből rántott cukkini, azaz igazi hamisítatlan öhöm?
Keverj egy kis tejből némi liszttel, jól megfűszerezve egy kis masszát, ebbe a masszába mártogasd bele a felszeletelt, besózott cukkinit, majd hirtelen forgasd meg mindet a szezámmagban és  süsd ki a felforrósított vajban – sózva, mustározva, kétpofára, állva, jókat röhögve lehet fogyasztani. Ez az öhöm 1.

Második változat. Amikor, a  gyerekedet hétvégére elviszi az apja, hosszas megbeszélés után végre a barátoddal leruccantok úgy másfél napra a Balatonra, a hétvégi házba, azaz inkább a hétvégi ágyba…
Ki tudja hányadik után, előtte egy ital, utána egy cigaretta…
Egyszer csak miközben nagyot nyújtózik az ágyban, a kispárnát feljebb túrja a feje alatt és kezébe veszi a távirányítót, megszólal a barátod, – megéheztem, nem ütsz még össze valamit mielőtt indulunk?
Kinyúlt férfipólóban, mezítláb kimész a konyhába és kinyitod a hűtőszekrényt. Befelé kiabálod a szobába,  – van itt egy kis fonnyadt paprika – öhöm – hallatszik bentről, van néhány tojás – öhöm, némi száradó kenyér is akad – öhöm – .
Negyed óra múlva ott gőzölög a tornác asztalán a paprikás tojás, megszórva pirospaprikával, hogy gusztusosabb legyen, mellette pirítós kenyér. 
A barátod csak úgy egy szál gatyában, elégedett nyögések közepette falja a kaját, te az asztalra könyökölve, csak nézed, ahogy eszik, felpillant és egy villácskányit ajkát csücsörítve feléd kínál… 

Ez volt az öhöm 2. Kinek kinek a fantáziájára bízva létezhet számtalan spontán recept.

Ez tehát a különleges ínyencség, álá főzz, amiből éppen tudsz, finomat…
 

_________________________________________________________________________________________________________